Kis angol nyelv és nagy mosoly. Vörös Jancsi, a harminc éve életmódszerűen barangoló honfitársunk szerint ennyi kell a világjáráshoz. Meg az a pár dolog, ami az útikönyvekből kimaradt…
„Várj csak, mutatok egy kis Lisszabont neked” – nevet, és rám borítja azt a két tucat memóriakártyát, amit legutóbbi utazása során lőtt tele képekkel. Már egy ideje győzködöm, hogy adja ki könyvben azt a több százezer fotót, melyet évtizedek alatt készített, bármelyik csücskében járt is a világnak. Bánom is én, rendszerezze országok, vidékek, földrészek, mélységek és magasságok, tengerek és hegycsúcsok alapján, válogassa a gazdagság és a nyomor arcai szerint, vagy a kamerába meredő kíváncsi szemek színe szerint… És feltétlenül rakja a képek mellé saját történeteit is, mert azokkal szkanderben lenyomná a világ legnagyobb travel-magazinjait és dokumentumfilmeseit, akik szerint „nem járt még itt fehér ember mielőttünk?
Dehogynem. Jancsi már egész biztosan járt ott, és erre tanú a zambiai falusi kocsma sötét tekintetű közönsége, akiket egy pofa sörre hívott meg a nézeteltérések elkerülése és a bizalom kiépítése érdekében. Tán még ma is széles vigyorral emlegetik a furcsa kis országból jött idegent, aki a kocsmárostól ajándékba kapott italért cserébe egy üveg jó aszút küldött vissza a következő magyar Afrika-utazóval. Mert János szerint ebben áll a lényeg: megismerni a helyet, ahova megyünk, elfogadni a szokásokat és embereket, akiket nem ismerünk, és minél gyorsabban barátságokat kötni bőrszínre, kultúrára és nyelvjárásra való tekintet nélkül. Így aztán lassan elérhetjük, hogy egyetlen országban sem kell szálloda, idegenvezető és bérelt gépkocsi. Ily módon lehet saját szobánk minden városban, víkendházunk az összes tájon és hétvégi telkünk bárhol a kerek földgolyón. Viszonzásként néha a mi pesti lakásunkba csöngethet be pár hátizsákos jó barát – Jerome Párizsból, José Mexikóból vagy Rene Hollandiából – egy-két éjszakára. Ma divatos, weben terjedő utazási forma ez, melyet a mi Jánosunk már a hetvenes években kitalált – akkoriban még mindenféle internetes oldal nélkül – kezében első ötablakos útlevelével Lengyelország felé vonatozva. Aztán jött a többi baráti ország, a KGST-kaláka, ?86-tól a mesés Nyugat, majd ?88-tól az egész világ.
