Számtalan színes szerzettel él egy fedél alatt az örökifjú keramikus hölgy.
Vendéglátónk, Vizmathy Mária keramikus szentendrei otthonában leltározzuk a macskakészletet nyúlánk tacskók és liliputi artisták társaságában.
Gyakran megtörténik velem, hogy éveken át kerülgetem későbbi riporthőseimet. Társaságban hallok róluk, plakátokon olvasom nevüket, majd műveikbe botlom minduntalan… és végül időpontegyeztetés nélkül egymás útjába akadunk. Vizmathy Mária keramikus szobrai is elém jöttek, sőt otthonomba is bekéredzkedtek, mielőtt bármit tudtam volna gazdájukról.
A pimaszul aranyos cicákat elsőként gyerekeim kunyerálták ki maguknak egy kézműves vásáron, miközben én a félpucéran fetrengő kövér nőkkel hintettem teli a lakást, melyekre – mint később megtudtam – Botero festményei inspirálták a művésznőt.
S miután felfedeztem, hogy a porcelánfigurák öblös virágtartó, füles bögre, fedeles bonbonier formában is léteznek, rákaptam, hogy szuvenírnek használjam őket. Sosem sültem fel velük, a míves finomsággal kidolgozott, naivan őszinte, kézbe és szívbe simuló lényekkel. Soha senki nem firtatta, hogy miért emberarcú és keresztbe csíkos egy macska vagy miért hordanak combfixet az angyalszárnyú nőszemélyek. Mint ahogy ahhoz sem férhetett kétség, hogy alkotójuk egy szeretettel teli, szárnyaló fantáziájú, gyermeklelkű felnőtt, akivel öröm lesz a találkozás.
Annyira hideg volt aznap, hogy csak keresztülrohantam a Gozsdu udvarban rendezett Gouba kreatív vásár asztalai között, hogy mielőbb a forró teás standhoz érjek. Az ominózus macskák megint a nyomomban jártak, de a csábítást elkerülve feléjük sem néztem. Ám feltűnt, hogy a megszokott fiú eladó helyett ez alkalommal egy derűs hölgy áll a pult mögött…
– A gyerekkori mesék tehetnek mindenről! – vallott titkáról a művésznő, akivel másnap már szentendrei otthonában teáztunk és élveztük a napsütést. A télelő bágyadt fényei körbepásztázták a dombtetőn álló kis ház szobáit, melyek nosztalgikus hangulata Mária ízlésébőlfakad: a száradó fűszerekkel és saját teáskészletekkel teli konyha, melynek ajtaján át a kertre látunk… A komplett bábszínházat és a porcelánfejű apró társulatot rejtő előszoba… Az emeletre vezető fehér lépcsősor reccsenő fokai és a saját tervezésű kerámialámpa… Az alagsori műhely kemencéje felé masírozó macskahad, a mázazásra várakozó dakszlik, melyek hasa belelóg a zöld fűbe…
S bár a budai lakásból történt ideköltözés, a néhai romos épület otthonná alakítása, a két kisgyerekkel terhelt magányos építkezés kevésbé volt romantikus, Mária e dolgot is egyfajta alkotói folyamatnak élte meg. Éppen úgy, ahogy az iskoláskor első sormintáit, melyek a kötelező íráslecke kínjait feledtetve a boldog kiszínezésre vártak… majd az Iparművészeti Múzeum tárgymásoló részlegét, ahol alkotni vágyó kamaszként a művészet misztériumát ismerhette meg. Vagy anyaként, mikor saját készítésű gyerekruháiért sorba álltak a vevők, mialatt kísérletező művészként saját stílusára lelt a fajanszban. Rajzok, ruhák, kerámiák: melyekkel színt kap a muszáj és túlélhető a szükség. Szabad, önfeledt alkotások, melyekkel konzerválható a jókedv és a derűlátás.
Mária macskái is épp ilyen jellemmel születtek tizenöt éve, s azóta bajszuk sosem görbül lefelé. Imádnak utazni és tartósított optimizmussal tervezgetik a jövőt. Akár alkotójuk teszi, akit aktív nyugdíjasként ma is megihlet minden új élmény, Stockholmtól Firenzéig utazgatva. Legújabb munkáiból azonban mégis a messzi gyerekkor tarka sormintája, mama rendszeres esti meséje üzen. Vándorcirkuszok esendő figuráit, zsebszínházak filléres ujjbábjait kínálta azoknak, akik felkeresték a Vörösmarty téri adventi forgatagban. Akik a drága karácsonyiajándék-halom helyett a pici, személyes, szeretetből született meglepetést keresték.
