Mese a szív alakú birtokról, kecskesajtról és művészetről, magyar regékről és spanyol gitárról, biokertről és szerelemről. Zsákfaluban világbékéről, melyre egy pöttyös malac vigyáz.
Pálfalvi Dorottya író és Rakovits István gitárművész közös élettere ez a mesebeli birtok a Zala megyei Vindornyalakon, melynek kapuja minden látogató előtt nyitva áll. Aki a természet kincseit, a művészet szépségeit, az egészséges élet hozzávalóit keresi, itt megtalálja, mindezt kedves emberek társaságában.
„Hazaértem!” – gondolta a budai lány, aki tizenkét évvel ezelőtt megérkezett a Balaton-felvidéki Nemzeti Parkhoz tartozó kivételesen gazdag élővilágú tájra, s benne a Zala megyei aprócska faluba. Vindornyalak! Így hívták ezt a középkori várakkal, romantikus erdőkkel, magas hegyekkel körülvett helyet. A spirál alakban elhelyezkedő házak, az emberek és állatok épületeinek organikus egysége, a haranglábak, a zsellérsor, a Hertelendy-birtok szebb napokat látott épületei teljesen elvarázsolták az épp új életterét keresgélő Dorottyát.
Az első ház megvásárlása és a máig tartó folyamatos otthonteremtés közötti évtizedben akadtak kilátástalan és felemelő pillanatok, voltak magányosan és barátokkal töltött hónapok, míg a birtok és újdonsült gazdája végleg egymáshoz csiszolódott…
Évekig tartó bonyolult telekcserék, kacifántos adásvételek és tranzakciók következtek, míg végül a szív alakú másfél holdas kert, benne négy ház és melléképületek kerültek Dorottya tulajdonába, aki nem állt meg a hely puszta birtoklásánál. Zsigeri kreativitással, olthatatlan alkotókedvvel varázsolt a rogyadozó házakból szívmelengető otthont, a reménytelen gaztengerből látványos mintakertet, miközben a saját fantáziavilága körülölelte őt és birtokát. Zsenge kora óta írt színes meséi – mint a házfalakra vetített nyári mozifilm – lassan megelevenedtek a skanzen hangulatú épületekben, a tervei nyomán születő enteriőrökben, a zegzugos ligetben.
Persze a hely szakszerű és aprólékos renoválása korántsem hasonlított a tündérmesékre. Az emberfeletti erőfeszítést, anyagi áldozatot és kitartást igénybe vevő bontások-átépítések során Dorottya egészen az 1920-as évekig visszanyúlt, hogy megpróbálja újjáéleszteni és konzerválni az akkori archaikus zalai építészet arculatát. Sajátos „élő szigetet” – utakkal határolt és fallal körülvett építészeti egységet – hozott létre a falu közepén. A traktoristállóból hálószobát, a disznóólakból nyitott-fedett színeket és hangulatos nyári konyhát alakított, s a kert egy fazsindelyes Szentlélek-toronnyal is gazdagodott.
A félméteres falvastagságú, bazaltkőből épült téglapadlós házakat festett parasztbútorokkal, népművészeti tárgyakkal, kortárs képzőművészeti alkotásokkal rendezte be. Majd aprólékos díszletfestéssel saját tervezésű motívumokat kanyarított köréjük. Így aztán mese – mint a legősibb spirituális műfaj – külsőségeiben és lelkületében egyaránt áthatja ezt az önmagában is magával ragadó, álomszerű birtokot. S mialatt Dorottya a falak mellett saját hétköznapjait is tarkára pingálta, az ég felé törekvő kacskaringós indák, a festett madarak és porcelánnyulak, a jól nevelt macskák és a szeretetből növekvő cukorborsó, az illatozó házi kecskesajt és a falfülkében kucorgó angyalok kitartóan dolgoztak a hely imidzsén. A vonzás törvényével operálva a látható és láthatatlan világ között közvetítettek, online módon. Szívós munkájuk eredményeként az utóbbi években egymásnak adják a kilincset az alkalmi és visszajáró vendégek.
A képzőművészek ihletettségükben egy-egy munkájukat hagyták a falak között, ahová mindig szívesen visszajárnak kiállítani. A nyaranta érkező szállóvendégeknek maradandó élmény az itt töltött vakáció, melyről kisimult lélekkel távoznak. És volt, aki végleg itt ragadt, hisz épp ezt a helyet és mesét kereste szerte a nagyvilágban. Azóta ő is jóban van az angyalokkal, akiknek már hétcédényi zenét szerzett hálából. Gitárjával és fekete köpönyegével végleges főszerepet kapott a történetben, melyet felesége, Dorottya, a „Vindornyalaki Mesék Falvának” szépséges földi angyala gombolyított mesterien.
