Vendéglátónk, Fehérvári Zoltán festőművész nyári otthonában, Nemesvitán látott vendégül. Festményein a helyi táj szépségeit is megmutatta nekünk.
A festőművész, Fehérvári Zoltán valójában kettős életet él, már ami a lakcímét illeti. Ennek legfőbb bizonyítékai maguk a festmények, melyeknek eltérő stílusáról nehezen hihető, hogy egyazon művésztől származnak. Zoltánt azóta ismerem, mikor még friss diplomás hídépítő mérnökként rájött, hogy a képzőművészet az ő igazi nagy szerelme. S bár zsenge kora óta rajzolt és festett, maga is meglepődött első munkái sikerein. A rendszerváltás előtt, a néhai Képcsarnok Vállalat által kerültek ki festményei Nyugat-Európa országaiba, több tehetséges magyar kollégájáéval egyetemben. Zoltán rövid időn belül a 19. századi romantikus-realista műfaj specialistájává vált, művein tökéletes aprólékossággal visszaköszöntek a flamand, angol, francia és holland vidék jellegzetes hangulatai. Többek között Leickert, Selfhout, Koekkoek, Eversen stílusában ábrázolta a korabeli tájat, a falusi, kisvárosi emberek hétköznapjait, a tengeri halászok küzdelmes munkáját, úri vadászatok könnyed miliőjét. Képei angol és holland festményaukciókon kerültek kalapács alá, majd galériák és gyűjtők kezdték keresni őket. Közülük kevesen sejtették, hogy a művész tűzfalakkal ölelt pesti bérházuk parányi műhelyéből teszi meg festészeti virtuális utazásait a kétszáz évvel korábbi flamand tájakra. Talán egy évtized is elmúlt, mikor felfigyeltem nevére egy keszthelyi kiállítás kapcsán, s magam is meglepődtem „színeváltozásán”. A párás-borongós, földszínekkel és szürke tónusokkal teli flamand festmények mellett napsütéses, fény-árnyékokkal telített, élénk tónusok ragyogtak a vásznon, s a könnyeden felrakott, vastagon rétegelt olajfestményeken végtelenül ismerősnek tűnt a táj és az épített környezet. Zoltán szemmel láthatóan hazaérkezett. – Máig sem tudjuk, miért szerettünk bele a házba, hisz nem vágytunk nyaralóra vagy második otthonra. Mégis azonnal döntöttünk a vásárlásról – mesél a kezdetekről a vadszőlővel körbefont verandán, ahova a vaskos nádtető árnyékába húzódtunk be a délutáni napsütés elől. Huszonkét évvel ezelőtt talán épp az akkor érő sárgabarack illata vonta el figyelmüket a siralmas képet mutató, százötven éves parasztház leszakadt gerendáiról, az elöregedett tetőszerkezetről, nedvességtől málladozó falakról. Ám a vételi szándék mégiscsak a fecskéknek volt köszönhető, melyek ki-be cikáztak az elhagyatott épület sötét hűvöséből a nyitott ablakokon át a nyári melegbe, mikor a ház gaztengerrel borított kertjébe léptek a leendő birtokosok, Zoltánék. Belevágnak a felújításba. A kő- és vályogfalak kibontásával tereket nyitottak egybe, az ötven-hatvan centiméteres falvastagságba korhű, kisméretű osztott ablakokat helyeztek. A tisztaszobából nappalit, a padlásfeljáróból pedig aprócska hálófülkét alakítottak ki. A szükséges komfortosítás mellett, amit csak tudtak, érintetlenül hagytak a házban, ha már másfél évszázadig jól működött. Így megmaradt az áldásos „parasztklíma”, azaz a nádtetős kőházak nyáron hidegőrző, télen melegtartó adottsága. A ma is működő kemencében pedig mennyeien ropogós lesz a vaslábasban sütött csirke? Márta, a feleség irodalmi érdeklődése mellett alaposan beleásta magát a népi építészet, a tárgykultúra helyi emlékeibe. A szobák bútorait is nagy műgonddal, évek alatt szedte össze nagyapja segítségével, elhagyott, bontásra ítélt parasztházakból, városokba költözködő idős emberektől, vásárokból. Zoltánt pedig végérvényesen megihlette a középkorban nemesek által lakott – innen a Nemesvita név eredete -, ma is több kisnemesi kúriát őrző falu, a díszes oromzatú parasztházak és a támfalazott, lépcsőzetesen felfelé kapaszkodó utcák hangulata. Nyaranta a fővárosból kis házukba költözve, művész nagyapja festőállványán születnek legszebb képei, itt, második otthonában. Lakáskultúra 2011. június
