Ki itt belépsz, hagyj fel minden előítélettel – írhatnánk a budai ház homlokzatára, ferdítve Dante szavait, ugyanis “ki itt belép”, az a kapu mögött három, elvben egymástól távoli stílus keveredését találja – tökéletes harmóniában.
A városmajori épület Bauhaus homlokzata mögé az építész mediterrán belsőt tervezett, s mindezt a lakók azzal fejelték meg, hogy a ház egy részét angolos hangulatban rendezték be. – A húszas években épült épület Vágó József tervei nyomán készült – meséli a ház asszonya. – A neves építész Pesten keveset dolgozott, de ő tervezte például a Béke Palotát Genfben. Ez az egyetlen olyan munkája, amely két stílus ötvözésével készült: elöl Bauhaus, hátul mediterrán. A különös kettősség abból fakadt, hogy Vágó József sokáig élt Szicíliában, onnan hozta magával a neki kedves dél-olasz motívumokat. De mert azokat itt, a Városmajorban nem tudta az utcaképbe illeszteni, kitalálta, hogy a kor stílusát képviselő Bauhaus homlokzatot emel, ám az oszlopsorral, a boltívekkel és egyebekkel belop mögé némi mediterrán hangulatot is. Noha így tulajdonképpen egy eklektikus épület született, az egész mégis egységes, harmonikus hangulatot áraszt.
Olyannyira, hogy amikor ide költöztünk, fel sem figyeltünk a stíluskeveredésre, csak akkor vettük észre, amikor néhány idelátogató építészhallgató elképedt Vágó József merészsége láttán. Én inkább a tehetségén ámultam el, az én szememben ugyanis ez tökéletes ház. Éppen ezért az volt a célunk, hogy amit lehet, megőrizzünk az eredetiből. A kertben ezt nagyjából sikerült megvalósítanunk, ám a lakásban már nem teljes mértékben. A gyönyörű fali kárpitokat, faberakásokat, kazettás mennyezetet, elegáns szőnyegrögzítőket sajnos az IKV emberei egy mozdulattal rombolták le és hordták szét, így az eredeti szépségeket ma már képtelenség rekonstruálni. – Furcsa, hogy ez a Bauhaus-mediterrán lakás mennyire kedveli az angolos berendezést. Hogyan döntöttek egy harmadik stílus mellett? – Egy ideje gyakran időzünk Andalúziában, ami sokáig angol felségterület volt, s Gibraltár ma is brit fennhatóság alatt áll. Ott láttuk, milyen jól illeszkednek az elvben egymástól távoli stílusok. Marbellán értettem meg, hogy az a fajta keveredés, ami a hosszas idegen fennhatóság alatt álló kultúrákban mutatkozik meg, milyen remek végeredményt tud produkálni. Az andalúziai világ például az eredeti spanyolt keveri a szomszédos Afrikából jött mór, és a húsz kilométerrel odébb lévő Gibraltárban meghonosodott angol stílussal.
Igaz, hogy a lakást még ez előtt a felismerés előtt rendeztük be, de a tantusz, hogy nem fogtunk falsot, csak Spanyolországban esett le. Arra is rájöttünk, hogy mivel a lakás két traktusa tökéletesen szeparált, nyugodtan megengedhetjük magunknak, hogy két különböző stílusban rendezzük be: a hátsó, privát szárnyat mediterrán hangulatban, a nappali tartózkodásra és vendégfogadásra szolgáló elülsőt pedig angolosban. Minthogy tökéletesen más hangulatot élünk át a lakás két részében, olyan ez, mintha az egyik a nyaralónk, a másik pedig az otthonunk lenne.- A hátsó szárny a képeken nem látható, maradjunk hát az utcai front angolos beütésénél.- Itt nem tudtunk, de nem is akartunk szabadulni saját anglománságunktól. Annál kevésbé, mert kifejezetten kedveljük ezt a meleg színvilágot, a lekerekített formákat felvonultató stílust. Persze nem a vidéki jellegű, hanem a városi angolt céloztuk meg, a szerint alakítottuk ki a berendezést. – Az nem merült fel, hogy a Bauhaus-traktust bauhausosan rendezzék be?
– De igen, komolyan hozzá is olvastunk, ám rá kellett ébrednünk, hogy a Bauhausnak nem alakult ki igazi, megállapodott belsőépítészete. Illetve ami kialakult, az nekem túl szögletes, fegyelmezett. Pedig minden föllelhetőt előszedtünk a húszas évek belsőépítészetéről. Végül mégis abban egyeztünk meg a férjemmel, hogy a Bauhaust teljes stílushűségében nem tudnánk elviselni. Ezért azt mondtuk: jó, akkor nézzük meg, mi volt abban az időszakban Európa többi országában. Végül Angliában találtuk meg a nekünk tetsző hangulatot. Az első konkrét lökést az angol tapéta adta meg, amely hozzánk is, a korhoz is közel állt. Aztán megleltük a hozzá illő függönyt, amihez aztán megkerestük a további színeket, mintákat. Tehát fordítva “működtünk”, mint szokás, hiszen nem a belsőépítészettel, hanem a kárpitokkal kezdtünk, s aztán azokhoz találtuk ki a bútorokat. – Vagyis a gombhoz keresték meg a kabátot. – Úgy van. Az elképzeléseinket egy fiatal belsőépítész-lány segített lerajzolni, majd a terveket átadtuk egy olyan asztalosmesternek, aki folyamatosan fölülbírálta azokat, mondván, hogy neki nem tetszenek. Végül, ha küzdelmesen is, de megszületett, ami megszületett. – Úgy tudom, korábban Sándor Éva lakberendezővel dolgoztak együtt.
– A hátsó, mediterrán traktust most is ő rendezte be, ám amikor azzal elkészült, kiderült, hogy legközelebb fél év múlva ér rá. Én viszont nem bírtam magammal, úgyhogy Éva, mint afféle szuperrevizor vett részt a munkában. Én kiválasztottam a tapétát, ő odaszaladt, és azt mondta: jó, ezt megveheted, azt oda teheted; tehát ő felügyelte a berendezkedést. Végül is a férjemmel kettesben válogattuk ki és terveztük meg a belsőt, beleértve ebbe az alaprajzot is, amelyet saját ízlésünkre, életünkre formáltunk. Ebben akadtak olyan komoly, nagy kalandok is, mint a fürdőszoba kialakítása. A vágyunk az volt, hogy inkább hasonlítson lakószobára, semmint tisztálkodó-helyiségre, mi ugyanis ott is élni szeretünk. Olvasgatni, csevegni, s közben elkortyolni egy-egy pohár pezsgőt. – A télikert sem mindennapos.
– Amikor felfigyeltünk a lakáshirdetésre, ez volt az egyik hívó szó: a télikert. A hirdetés cirka úgy hangzott, hogy nagy kertes, télikertes polgári lakás a Városmajorban, ami teljességgel lehetetlennek látszott. Nagy kert is, télikert is, itt, Buda a szívében? Végül minden stimmelt: a lakás mérete, a környék, az óriási kert, és hát igen, a télikert is. Igaz, csúnyán lepusztult lépcsőház és elnyomorodott kert fogadott, s ha akkor nem látok túl a pillanatnyi valóságon, hát rögtön kifordulok a kapun. A lakásról elég, ha annyit mondok, hogy a falból kilógó vezetékeket Tibi-csokis papírral “szigetelték”, és Celluxszal ragasztgatták össze, de mindemellett ott volt az óriási kert és a húszas években született, vízköpő-fejekkel díszített, hajdan gőzzel párásított, pompás télikert. – Amire ma a nappalijuk nyílik. – Ez a férjem kedvenc helye, s ugyanígy a barátainknak is. Másutt első menetben mindenki a nappaliban ül le, aztán, ha megterítettek, a társaság átmegy az étkezőbe. Nálunk a nappaliról megállapítják, hogy milyen szép, majd azonnal átülnek a bárpult mellé, a fiúk a magas székekre, a lányok pedig velük szembe, a pihenőrészre. Ez tehát inkább intim tartózkodóhely lett, főként este. Ilyenkor mindenki kinyúlik a nappali különböző pontjain, s a direkt így kiválogatott bútorból ki ülve, ki elheverve nézi a tévét, vagy hallgatja a zenét. Egy időben addig fokoztuk az élvezetet a mi két, ugyancsak anglomán gyerekünkkel, hogy még ötórai teáztunk is.
Gergő fiam, aki Londonban teljesen beleszeretett a délutáni teaszertartásba, itthon közölte, hogy miután angolos nappalink van, eztán minden délután hódolnunk kell az élvezetnek. Vettem tehát egy angol teáskészletet, nyolcvanhat-féle teát, azt a teasüteményt és eperdzsemet, amit kint a gyerek – nyelvgyakorlás ürügyén – a tea mellé rendelt, és a család hosszú heteken át öt órakor összegyűlt az angol nappalinkban teázni. Ennek nemcsak charmja volt, hanem azt is megértettük, miért hódolnak az angolok ennek a szenvedélynek: hogy beszélgessenek. Nálunk is öt óra tájban akad “lyuk” a napon, akkor jut idő egymásra. Addig mindenki dolgozik, iskolába jár, este mindenki szalad ide-oda, színházba, koncertre, edzésre, nyelvórára, de ez az öttől hatig terjedő egy óra a beszélgetésé, amit hallatlanul élveztünk. Tényleg, nem is tudom, miért hagytuk abba?! Úgyhogy, ha már így az eszembe juttatta, mától újra bevezetjük az ötórai teát.
Bors EditDARABOS GYÖRGY FELVÉTELEI