Két éve talán, hogy bemutattunk egy, a budai hegyekben álló, Kajdócsi Jenő által tervezett házat. Akkor az építészeti fordulatokkal, a tervezés finomságaival, érdekességeivel foglalkoztunk, ám mindvégig tudtuk, hogy egyszer a belsőre is sort kerítünk. Most eljött az idő.
Akkoriban, amikor itt jártunk, a lakók még csak az újdonság eufóriáján jutottak túl, a ház mindennapos használatáról nem voltak, nem lehettek komoly tapasztalataik. Mint beszélgetésünk során kiderült, nagy meglepetések később sem érték őket, hiszen a lakás tervezésében az elsődleges szempont a funkcionalitás volt. Nem abból indultak ki, hogy milyen legyen kívülről az épület, s hogy aztán miféle burkolóanyagok kerüljenek rá, hanem hogy milyen legyen odabent a mindennapi élet. Mi hogyan történjék, amikor a ház asszonya, vagy ura megérkezik a garázsba; milyen legyen a gyerekszoba melletti szennyes-ledobó; hogyan működjön a központi porszívó; mekkora helyet kapjon a mosó- és vasalóhelyiség és így tovább. És minthogy a praktikum oldaláról indultak el, mára kiderült, a ház ebben az értelemben is tökéletesen működik. A különösen szép építészeti terekben minden a nyitottságról szól. Nyitottságról a lakáson belül és a kinti természet felé. Persze nem ok nélkül. Mint háziasszonyunk elmondta, nem ez az első házuk, s az előző, hagyományosan megformáltban kifejezetten zavarta, hogy a “normál” parapetmagasság mellett csak álló helyzetben látott ki a kertjére. Márpedig, mint vallja, ő nagy kertkedvelő, abból a fajtából való, aki nemcsak nézi, hanem műveli is a “birtokát”. És mert ebben a “nemcsak”-ban a nézés ab ovo benne foglaltatik, az új házukban – a megszokott kilencven centis helyett – már negyven centire lesüllyesztett óriásablakokat kértek. Tehették, hiszen olyan szerencséjük van, hogy a telekviszonyok jóvoltából madáron, pillangón és macskán kívül más nem láthat be hozzájuk. Amikor az asszony szülei, majd pedig húga és a család barátai először jöttek látogatóba, mindannyian megdöbbenten mondták: úgy érzik, mintha nem is lakásban, hanem kint, a kertben lennének. Persze az itt élők is hasonlóan éreznek, de nekik ez nemhogy gondot nem jelent, hanem határozottan élvezik a bent és a kint összeolvadását. Az utóbbi ugyanis kifejezetten vonzó, szép látvány. Ahogy beszélgetőtársam találóan mondta: “Egy hagyományos házban a kert addig vesz részt az életünkben, amíg átmegyünk rajta: a kaputól a bejárati ajtóig. Annak tehát, aki a lakásában is élvezni szeretné a természet látványát, a kertet be kell engednie.” Nos, ők ezt megtették. Miközben a fönti szint személyes szobái kicsik és intimek, addig a lenti, közös tér nemcsak a természet felé, hanem önmagán belül is nyitott. Az egymásba szabadon átfolyó terek látványa nem csupán szép, hanem erősen csalóka is, hiszen a “hatalmas” lakás alapterülete – a belépővel, a lépcsőházzal és minden egyébbel együtt – nem nagyobb száztizenhat négyzetméternél. Lám, ezt teszi a jól megformált egyterűség. Aminek persze lehetnének hátrányai is – láttunk már ilyet nemegyszer -, ha ki nem küszöbölik őket. Például azzal, hogy a konyhát nem amerikai módra építik. Így ugyanis, noha tere az étkező és a télikert felől is belátható, alkalomadtán a falba csúszó, tömörfa ajtóval akár teljesen le is zárhatják. Hasonló a kapcsolat a télikerttel, amit a nappalitól nagy, üveges teraszajtóval különíthetnek el. Amennyiben pedig úgy akarják, mindkét átjárót elzárják, s így a konyha és a télikert együttese második, önálló nappali tartózkodóhellyé válik. Ennek köszönhető, hogy amíg emitt a felnőttek élete folyik, addig amott, mondjuk, madárcsicsergéssel fűszerezett gyerekzsúr zajlik. Legtöbb helyen a berendezkedés alapja a “falhoz igazodj!”; az emberek, mintha csak attól félnének, hogy valaki hátulról megtámadja őket, falak “védelme” nélkül nem érzik biztonságban magukat. Márpedig itt nincsenek bebútorozható falak, ám ez vendéglátóinknak egy pillanatig sem okozott gondot: a legtermészetesebb módon helyezték a térbe bútoraikat. Mielőtt a bútorokról szólnánk, röpke, ám magyarázó értékű kitérőt kell tennünk. Háziasszonyunk valójában a Bauhaus stílusú házakat kedveli, mindenekelőtt magas fokú funkcionalitásuk miatt. Anyaghasználatuk és színeik viszont nem elégítik ki őt, a célja tehát az lett, hogy funkcionálisan Bauhaus-jellegű, ám felhasznált anyagaiban annál kifinomultabb, maibb háza szülessen. Ennek érdekében hozta be a természetes matériákat, a látható fa felületeket, az üveget, a fémet és a követ – s ettől kezdve a tér megmondta, mit kér: kevés bútort, s azokat is természetes anyagokból. Ami az ülőszigetet illeti, azzal vendéglátóinknak nem volt sok gondja: egyszerűen megvették a már kiszemelt garnitúrát, az olasz Minotti gyár időtálló, fehér bőrbútorát. Az étkezőasztal keményebb diónak mutatkozott, az ebédlőrész ugyanis a telek lépcsőzetes kiképzése miatt magasabbra került a nappalinál, ezért fontos volt, hogy sem a lapjával, sem a lábával ne zavarjon bele a látványba. Úgyhogy azt az üvegasztalt, amely nemcsak hogy nem zavar, hanem még dísze is a térnek, bizony le kellett gyárttatni. A finoman hajlított hátú, világosra antikolt rattan székek Olaszországból érkeztek Budára – és ezzel a fő bútorok sora le is zárult. Amikor erről a lakásról gondolkodunk, nem árt tudnunk, hogy háziasszonyunkat – aki saját reklámcégük gazdasági vezetője – sem belsőépítész, sem lakberendező nem segítette. Az anyagok fellelése, a stílus, a színek megválasztása, mind-mind egyedül rá várt – akkor, amikor még nem volt minden utcasarkon egy nívós csempe-, vagy bútorszalon. Valamikor a beszélgetés első perceiben, amikor még nem derült ki, feltettem neki a kérdést: ő hogyan érzi magát ebben a szokatlanul nyitott házban. A válasz tökéletes végszó volt, keresve sem találnánk jobbat. Így a cikkíró nem is bajlódik egy gyengébb fordulat előtalálásával, inkább meghagyja az eredetit: – Erre a kérdésre egyetlen válasz létezik: a jót könnyű megszokni.
