Tiszta szellem, rendes ház

Ennek a szentendrei háznak szelleme van. Enélkül ugyanis biztosan nem történhetett volna meg, ami megtörtént, nevezetesen hogy a cikkíró, aki nem a rendmániájáról híres, miután a házba lépett, rögtön becsukott egy félig nyitva hagyott ajtót, aztán a konyhapulton tolt szorosan a falhoz egy háztartási gépet, majd az elé kínált süteményestálat igazította az asztal közepére. Egyszóval: rendezkedett. Mert ennek a háznak a szelleme ilyen: rendes. A rend pedig rendet kíván. Az igazán semmi furcsaságot nem mutató háznak mégiscsak van egy furcsasága. Nevezetesen, hogy bár a háziasszony testvérbátyja az ország egyik legkiválóbb építésze, a terveket mégis másvalaki készítette: a rendkívüli bizalmat igénylő feladatot Puhl Antal a maga alapította építész-stúdió egyik fiatal, ám kiforrott gondolkodású tagjának engedte át. A Dajka Péter tervezte épületet – úgy hiszem, ezen egyik érintett sem bántódik meg – akár Puhl-háznak is nézhetnénk, ami nyilván nemcsak a főnök mentori segítségének, hanem a két építész gondolkodásbeli rokonságának is tulajdonítható. – A bátyja irodája itt áll a szomszédban. Ez indította el önt Szentendre felé? – tudakolom a ház asszonyától, Puhl Mártától. – Olyannyira nem, hogy én voltam előbb szentendrei. 1974-ben költöztem ide, egy akkoriban felépített kislakótelep 36 négyzetméteres lakásába. Ott is jól éreztem magam, de – egy váltást követően – az igazi beteljesedés ez lett: a szamárhegyi ház. – Érdekes sajátossága ennek a Dunára néző domboldalnak, hogy irinyó-pirinyó telkekkel és szinte egymásba növő házakkal van telis-tele szórva, amelyek – a helyzetnek ellentmondó módon – valahogy mégsem a szomszéd fürdőszobaablakára, hanem a csudásan tág panorámára néznek. – Ez a telek is az „irinyó-pirinyók” közül való: mindössze száznegyven – nem négyszögöles! – négyzetméteres. Ráadásul az alja hat méterrel lejjebb van, mint a teteje, gondolom, ezért is mentek el mellette olyan sokan: nem látva meg benne a lehetőséget. A bátyám azonban, aki a szomszédból már rég kinézte a telket, nem tartozik közéjük, ahogyan Dajka Péter sem, aki ebbe a szakadékba tervezte bele a házat. S minthogy háromszintesre, meg lehet saccolni, hogy a kis teraszok, a pici kert és az abba levezető lépcső mellett ebből mennyi jut egyre-egyre. Úgyhogy nemcsak a telek irinyó-pirinyó, de az egyes lakóterületek sem túl tágasak. Ám, hála Dajka Péter tiszta logikai rendjének, én mindent éppen a legmegfelelőbbnek érzek. A nappalihoz csatlakozó étkező és konyha együttesét éppúgy, mint a hálószoba-, vagy a dolgozó-szintet. Pedig alig szóltam bele a tervekbe; csupán egyetlen kérésem volt, hogy a hálószobát a hozzá tartozó gardróbbal és fürdővel az utcaszinten helyezzék el. Így ugyanis nem kell munkába menet föl-le mászkálnom, ha pedig otthon maradok, csak egyszer kell lemennem a nappaliba. Péterék nemcsak ezt a kívánságomat teljesítették, hanem meglepetésként még egy minikonyhát is beépítettek a hálószintre, hogy mielőtt elmegyek, ott főzhessem meg a napi első kávémat. – Úgy képzelem, nap mint nap, amikor hazatér, szíven üti az a szinte hihetetlen luxus, amit a ház ad. Ezalatt nem automata kaput, motoros napvédőt, extrákat nyújtó jacuzzit, vagy wellness-kabint értek, hanem a természetes anyagok szépségét, a becsalogatott fényt és a kilátást. No és főként a tiszta gondolatiságot. – Magam is ezt érzem, és ezért tartom sokra Dajka Pétert. Itt minden olyan lett, ahogy elképzeltem. Pedig a beköltözés előtt alig láttam a házat: először papíron, amikor megtervezték, aztán meglátogattam a hat méteres gödröt, de mert félelmesesnek találtam, nem is mertem a szélére állni. Megmondom őszintén, valójában kicsit kerültem is a házat, amíg épült, így igazán csak akkor láttam, amikor a fiúk készen, berendezve, ragyogóan kitakarítva átadták. – Az utolsó szakadékba-nézést követően komplett lakással várták „a fiúk”? A bebútorozást is ők végezték? – Igen, abban is tökéletesen rájuk bíztam magam. Talán ezért írta nekem Dajka Péter, hogy: „A legjobb megbízónak”. Az előző otthonomban vadonatúj, de egyszerű, elemekből összeállított bútorom volt, ami közel sem bírt azzal a komolysággal, mint az egyedi, megtervezett darabok. Szerencsére Antinak és Péternek sikerült úgy alakítania a dolgokat, hogy mégse legyen túl drága a berendezés: a csináltatott bútorokat IKEÁ-sokkal párosították. Péterék itt valójában a gombhoz varrták a kabátot, hiszen még csak a telekvásárláson voltunk túl, amikor nekem már megvolt Mazzag András tulipános képe és Regős Anna faliképe – az utóbbit a korábbi lakásomban ki sem bontottam, annyira tudtam, hogy annak itt a helye -, és azt kell mondanom, hogy a fiúk ezekhez tervezték a bútorokat. Az IKEÁ-sokat persze már együtt választottuk ki, Arról is kifaggattak, milyen konyhai egységeket szeretnék, vagy hogy a spájzban, meg a háztartási helyiségben mi hol legyen. Mert a fiúk azért mégiscsak fiúk, és egy nő a mégoly kiváló építészeknél is jobban tudja, mi hogyan esik kézre neki. A csináltatott bútoroknál viszont nem szóltam bele semmibe, csak annyit kértem, hogy világosak legyenek, de ne színesek és vidámak, mert azok nem igazán időtállóak, én pedig vágyom az állandóságra. De úgy hiszem, még ennyit sem kellett volna mondanom, Péterék maguktól is így gondolták volna. Annál is inkább, mert ugyanúgy tudták, mint én, hogy ennek a háznak csak az egyik oldalról lesznek ablakai, a másikat a hegyoldal zárja le. Ez tehát egy elvileg sötét lakás, de szerencsére a valóságban ez az utolsó, ami bárkinek az eszébe jutna róla. Hát igen, ezt teszi a hozzáértés és a talentum. Nem hiába csodálom az olyan ifjú tehetségeket, mint Dajka Péter. Arra pedig kifejezetten büszke vagyok, hogy ez a „rendes” fiatalember Anti irodájából került ki.