Háziasszonyunk kivételes helyzetben van: a vezető olasz designt népszerűsítő Fonte Bútorház jeles munkatársa. Nem csoda hát, hogy amikor nemrégiben vett lakásának berendezésére került a sor, új otthonának szinte minden darabját saját kínálatukból választotta ki.
A lakásba vendéglátónkon kívül egy tízéves fiúgyermek és egy tizenhat éves leány költözött. Mamájuk elsőrendű célja az volt, hogy mindhármuknak külön életteret teremtsen, amire a két szint kézenfekvő lehetőséget kínált: a felsőt Zsófi és Dávid vette birtokba, míg az alsó a mamáé és – szabadon választott gyakorlatként – mindenkié lett. Ily módon tehát teljesült a vágy, s a kis család valamennyi tagja zavartalanul élheti a maga életét. – Amikor rátaláltam a házra – meséli Ildikó -, rögtön megláttam benne az “együtt is külön” remek lehetőségét. Igaz, a megvalósításához falakat kellett kivernünk, másokat felhúznunk, de ez nem riasztott el. Megkértem kedves ismerősömet, Vincze László építészt, hogy segítsen nekem; a végső elrendezést már vele együtt gondolkodva alakítottuk ki. Ami a későbbi történéseket illeti: azt eleve tudtam, hogy barátságos, meleg fészket szeretnék, olyan, modern hangulatú lakást, ami minőséget képvisel, és vidámságot sugároz. Első lépésként a nappali meghatározó falát festettem meleg terrakottaszínre – amit egyébként csak a hatodik kísérletre sikerült eltalálnom. És itt megállt a tudomány. Ettől kezdve jó ideig éjszakánként akörül pörgött az agyam, hogy miként kéne berendezkednem. Az természetes volt, hogy saját lehetőségeinken belül, a bútorház kínálatából, s az is, hogy onnan is a legkedvesebb bútoraim közül választok – de mit? Mert a bemutatóteremben több kedvencem is volt. Minthogy nem halogathattam a végtelenségig a döntést, a nappaliba végül egy Gervasoni ülőgarnitúrát választottam, a konyhába pedig olyan bútort, amit még évekkel ezelőtt én fedeztem fel a cégnek egy veronai kiállításon – most pedig magamnak. Már “csak” az étkező bútorát kellett megtalálnom. A feladatot az tette némileg “fogóssá”, hogy ennek mindkét bútorzathoz – a konyha faanyagához és a garnitúra kárpitjához -, no meg az egész elképzelt hangulathoz illeszkednie kellett. A gondomat végül megint csak egy Gervasoni bútor, a kék kőlapos, diófa keretes Otto kollekció oldotta meg. – Míg a bútorok dolgában – ha némi “agypörgés” nyomán, de – dönteni tudtam, addig az árnyékolás terén tökéletesen tanácstalan voltam. Megint Vincze László segített ki, amikor azt mondta: ehhez a hangulathoz nem illenek függönyök, ide fareluxák kellenek. Egyetlen helyre tettem textilt, oda is csak azért, mert az étkezőből nyíló terasz széles ajtaja erősen íves, így oda más nem kerülhetett. Szerencsére sikerült olyan, abszolút modern anyagot találnom, aminek a színe egyformán jól illeszkedik a falhoz és a berendezéshez. Ma már nemcsak hogy nem bánom ezt a hangulatváltást, hanem még tetszik is, hogy a függöny másfajta, “lazább” meleget hoz a lakásba. – A nappalival szomszédos, meglehetősen kicsi dolgozószobámba csakis filigrán bútort választhattam. Már régen szemeztem a bemutatóteremben egy Giorgetti íróasztallal – hát most itt volt az alkalom. Minthogy a világos juharfa, amiből készült, erősen meghatározó anyag, megint ott álltam az újabb problémával: milyen legyen a könyves rész? Nyilván már nem meglepetés: a polcrendszert végül Vincze László tervezte meg; ez az egyetlen csináltatott bútorom. A dolgozót savmaratott üvegű tolóajtóval választottuk el a nappalitól, s noha az ajtót is mi forgalmazzuk, a színének megválasztásához megint csak Laci segítségét kértem. Az ő tanácsára használtuk a beeresztéshez ezt a vengét, ami nagyon szerencsésen illeszkedik a nappali felőli látványhoz, s ugyanakkor erős kontrasztot ad a juharfával, amivel valamiféle szín-játékot hoz a dolgozó terébe. Innen nyílik a hálószobám is, s minthogy egyik helyiségből átlátok a másikba, azt ugyancsak juharfa bútorral rendeztem be. De hogy valami melegség és izgalom is kerüljön a képbe, a nappali függönyének a színét idéző szőnyeget vásároltam, és még hasonló tónusú ágyneműt is csináltattam hozzá. – Zsófi és Dávid lakrésze okozott némi építészeti bonyodalmat, ugyanis mindkettőjüknek tetőtéri szoba jutott, mégpedig elég erős, meghatározó letörésekkel. A kérdés tehát az volt, miként tudjuk megoldani, hogy a szokatlan formájú térbe minden igényelt funkció bekerüljön: hogy meglegyen a kényelmes kis nappali-dolgozójuk, és mellette a hálórészük. Az is ésszerű kívánalom volt, hogy belépéskor mindkettejüknél a “nappaliba” jussunk, amit úgy értünk el, hogy a szobákat az ajtóra merőlegesen osztottuk meg, vagyis “félbevágtuk”. Igyekeztünk kihasználni a maximális belmagasságot, amire megoldásul egy szellemes polcrendszer kínálkozott, amely a bemutatóteremben egyébként mint “home office” szerepel. Ezzel ki is alakítottuk azt a “válaszfalat”, ami ily módon a tanulórészt elkülöníti a mögötte meghúzódó, intimebb alvóhelytől. Saját szobájuk bebútorozásában amúgy abszolút szabadságot kaptak a gyerekek: a kezükbe adtam a katalógust, hogy válasszanak. Zsófi ragaszkodott a narancsszínhez és a fához az ágykereten, úgyhogy az ő hálószobájában is a juhar jelent meg. Dávid kicsit konzervatívabb, s a kék szín nagy kedvelője, ezért ő az ágyfejen kívül nem kért a látható fából, inkább kárpitozott ágykeretet választott. A ruhatárolással szerencsére nem kellett foglalkoznom, azt Vincze László az emeleten kialakított külön gardróbszobával iktatta ki a gondjaim közül. Itt tartott Ildikó, amikor egy nagyobb levegővételét kihasználva váratlanul feltettem neki a “beszélgetés” egyetlen kérdését: – Mi fog meg leginkább az új lakásban? – Hogy hihetetlenül jó benne élni. Kényelmesen tudok mozogni a tereiben, minden funkcionális benne, nincsenek fölösleges helyiségei, de mindennek megvan a maga helye. Egyszerre levegős és belakható, sőt: “beélhető”. Mert nekem fontos, hogy a lakásunk ne bemutatóterem, hanem otthon legyen. Akkor is, ha minden egyes bútorunk a bemutatótermünk kínálatából került ki.
