Két művész egy malomban

Utoljára Hegyfalu határában találkoztam Ronald Reagannel; James Joyce-szal éppen arról beszélgettek, hogyan kell viselkedni egy szoboravatáson, ha magát az alkotót elfelejtik meghívni a hivatalos koszorúzók. Az értekezésbe néha Weöres Sándor is beleszólt a maga mértéktartó módján, miközben végigsimított ölében gömbölyödő macskáján. Az összes szereplő – és még ki tudja, hányan – egy különleges hangulatú szobrászműhelyben töltöttek jó pár hónapot, mielőtt a nyilvánosság birtokba vette őket, parkokban, vagy a köztereken. Maga a műhely pedig egy varázslatos szépségű folyóparton, borostyánnal borított mohos fák erdejében, egy emberemlékezet óta itt álló vízimalom falai között található. A faluból ide vezető, jegenyékkel tarkított, hosszú bekötőutat pedig bokrok mögül figyelő bronz-turulok tartják szemmel naphosszat.

Veres Gábor szobrász él itt, ezen a díszletszerű, meseszép helyszínen családjával, ötvösművész párjával, Évával és gyermekeikkel. – Nálunk nincs is mit fényképezni… – tárja szét a karját szerényen a messziről jött bámészkodó városiaknak. Hangját elmossa a malom mellett folyó Répce patak zúgása, amely szelíd állapotában amolyan privát jakuzzi: nyári melegben a hűvös betongátnak lapuló gyerekek nyakába önti vizét.

Ám ha megárad, és hirtelen folyammá változik, a környező fák ágairól riadt fácánok pislognak be a malom ablakain, mintha onnan várnának segítséget. Mi ez? Ismeretlen madártani jelenség? – gondolták a háziak, aztán pár óra múlva őket is buzgó pakolásra késztette az ajtókat nyaldosó víz. Mindez azon az őszön történt, amikor a bontandó romként megvásárolt épületen végre befejeződtek a két éven át tartó felújítási munkák. Akkor már az egész környék úgy hitte, hogy végképp az enyészeté lesz a malom, azaz a helyi Széchenyi kastélyból lett tüdőszanatórium málladozó raktárépülete, az egykoron élt Halmosi molnárcsalád államosított otthona. Az épület szebb napjairól meg is emlékezik a Vas megye 52 vízimalmáról mesélő tanulmánykötet. E kis kitérő után történetünk elejére éppen ez a könyv vezet vissza, amelyet a szerző, Fazakas Péter szombathelyi főépítész ajándékozott a szobrász-ötvös házaspárnak, akik akkor már jó ideje dédelgették álmukat egy, a várostól távol eső otthon-menedékről. Kétszáz kilométert utazgatva akkori műhely-lakásuktól Gábor és Éva sorra járták és fényképezték a dunántúli megye hasonló műemlékeit, míg több kitérő és minduntalan ide visszavezető kanyar után megállapodtak a siralmas állapotú épület mellett.

A romos falak közt megtalálták a néhai malomszerkezetet, a turbinaház, a zsiliprendszer szétszórt részeit. Gábor tervei  szerint belekezdtek a malom-rom felújításába, amihez Éva belsőépítész édesapjának ötleteit is felhasználták. Szétszedték és újrarakták a gyönyörű vörösfenyő tetőszerkezetet, az eredeti malomszintek átalakításával galériázott műtermet és óriási belmagasságú belső tereket nyertek. A néhai gabonatárolóból konyha, hálószoba és nappali lett, a hatméternyi magas tetőtérbe hosszanti, hármas ablakokkal loptak fényt. Itt a fogópárok nagy részét szabadon hagyták, a fedett részen a gyerekszobák kaptak helyet. Az új nyílászárókat a régi ablakok mintájára készíttették. Akár egy régészeti lelethez, olyan műgonddal és alázattal nyúltak az itt talált értékekhez.

Az avitt búboskemence és a galambdúc ma a szombathelyi skanzent gazdagítja, a régi garatszerkezet darabjai az étkezőasztal testében élnek tovább. A bontásból nyert téglákból hosszú kerítést raktak birtokuk határán, benne az íves nyílások szanaszét heverő kerékabroncsból lettek.  A turbinaház tetejéről – amely az erdő felé tájolva hűsölésre csábító terasz lett – lelátni a vízpartra, ahol száraz nyári időben igazi homokos plázs várja a strandolókat. Itt, lent olvasható az épület egyik pecsétes tégláján: anno 1853.

Ahogy az elmúlt tizenhét év alatt a család belakta malomból lett otthonát, a belső enteriőrök is egyre inkább a sajátjukká váltak. Igaz, ami igaz, a néhol felgyülemlett „kreatív káoszt” egy lakberendezési magazin sem hozná le a címlapján, de a kicsit is fogékony látogatót azonnal ámulatba ejti ez a bájos alkotói rendetlenség. Mert itt minden tárgy kiemelt fontossággal bír, saját történeti háttérrel rendelkezik és pillanatnyi helye is indokolt. A tábori fogorvosi szék, amely örökségből került ide, a munkáért „barterezett” tonettbútorok, az elegáns vörösréz kandeláberek, amelyek Éva és Gábor egyik belsőépítészeti munkájából származnak mind-mind a tágas étkező darabjai. A legváratlanabb helyeken alálógó rókaprémek – Gábor zsákmányai –, a „retróvá” érett bútorok és a számítógép, a farsangi jelmezek (pár évre visszamenően), a vázlatok és makettek a készülő Weöres Sándor-szoborhoz, egy tavalyi bronzplakett a szobrász és művésztanár munkájának elismeréseként a jelen és a múlt fontos relikviái. Az ablakmélyedésben sorakozó üvegecskék és porcelánok, az elhagyott csigaházak, a maszkok és kődarabok, a cserepekben nődögélő kövirózsák pedig a spontaneitás kompozíciói.

És mindenhol Éva alkotásai – aki szintén a szombathelyi művészeti iskola tanára –, a szépséges szecessziós és art deco hangulatú nemesfém-ékszerek, amelyek Szabó István filmjeiben is rendszeresen feltűntek korhű kellékekként. Még csak a leltár felénél tartunk, sőt, még a környéket sem jártuk be, amikor végleg ránk esteledik.

Nem akaródzik, de ideje hazaindulni a városba. A kocsiból sokáig látszanak még a távolodó művész-malom fényei. A kőkerítés ablakából Semmelweis Ignác kacsint utánunk, mintha tudná, hogy egyszer még biztosan visszatérünk ide.