Azt hiszem, sokak álma egy belvárosi lakás: ott élni, ahol nyüzsög az élet, ahol mindig jó a kávé és friss a sör, ahol szépek a kirakatok és szépek az emberek. A mi esetünkben főleg ez utóbbi az igaz, hiszen a Corso Garibaldi, a milánói sétálóutca a „rampantik”, azaz a menők és a menő-jelöltek, no meg csinos partnereik kedvelt találkozóhelye.
Ha ehhez még hozzátesszük, hogy a múlt századfordulón épült ház legfelső emeletén lévő, világos lakás a tető megemelésével kétszintessé vállt, nagyjából érzékelhetjük Emanuelle otthonának érzelmi értékét.
Persze nagy munka volt, amíg végeztek az átalakítással, de házigazdánk számíthatott barátja, a jónevű építész, Andrea Zegna segítségére. A padlástér féloldalas megemelésével nemcsak két ikerszobát és furdőszobákat nyertek, de két nagy tetőablakot is, ahonnan a fény a nap minden szakában árad. Belépve mindjárt egy estélyre, vagy a kaszinóba készülő bonviván köszön le ránk a falról, egy hangulatos lámpa és a húszas évekből származó vitrin társaságában. – A nagybátyám – „mutatja be” a jólöltözött gentlemant házigazdánk, miközben beljebb tessékel. A kitárulkozó nagy térben rögtön megfog az egyéni lakberendezés. A teret elválasztó könyvespolcot Zegna tervezte, aki nemcsak jó építész, de borzasztóan türelmes ember is, aki szívesen meghallgatja a megrendelő minden szeszélyes kívánságát, s most is több kilónyi prospektust és katalógust cipelt fel, hogy segítsen egy csillár kiválasztásában.
Házigazdánk egyébként ékszerész, bár mostanában már inkább a kereskedelmi részleg vezetésével foglalkozik, s Róma, Milánó, Capri, valamint Tokió között osztja meg munkanapjait. Legszívesebben Rómában van – családja is odavalósi -, de a legtöbbet mégiscsak Milánóban tartózkodik. Lakása kialakításában az volt neki a fontos, hogy meglegyen a kényelme, a tágas hely magának és vendégeinek, a gyakori látogatóknak. A nappali ülőgarnituráján is jól látszik, hogy itt alkalmanként sok embernek kell elférnie, a színek, és egy-egy egyénibb bútor pedig arról tanúskodik, hogy Emanuele nem követett egy egységes divatirányzatot, amikor lakását berendezte, inkább múltjából, életének különböző szakaszaiból merített.
Az étkező-fogadó részt például Romeo Sozzi modern asztala és a zebrahuzatú székek határozzák meg, a falon pedig Zahid nagyméretű krétarajza, házigazdánk kedvence. Jól érvényesülnek az építész kezenyomát magukon viselő stíluselemek, mint a hosszúkás, vaskeretes üvegajtók, amelyek „folytatódnak” a lépcső korlátjaiban, vagy a fürdöszobák egységes kialakításában is, ahol kevés az előregyártott, készen kapható elem, ehelyett minden méretre készült, Carrarai kőből, vagy kőporral cementezve. Az emeletre kerültek a hálószobák, házigazdánké, és egy ugyanakkora vendégszoba, mindkettő saját fürdővel és gardróbfülkével. Sajátságos ízt adnak a hálónak a falakat díszítő nyomatok, amelyek a római Villa Borghese márványszobrait ábrázolják, és családi örökségből származnak. Karakteresen modern, nyersvas keretükkel házigazdánk kicsit átalakította a régi képeket.
A konyhában ritkán van ilyen rend, mit amit megörökítettünk képeinken, Emanuele ugyanis imád főzni. A római konyha gazdagon fűszerezett tészta-fogásai, vagy az omlósra sütött, borral locsolt bárányoldalas készítésében van leginkább otthon, de nem vall szégyent a tengeri halakkal, az ízletes Branzinóval, vagy az Oratával sem. Így aztán a konyhafelszerelés nemcsak csillog-villog, hanem be is van fogva, csaknem minden nap, teljes gőzzel. Amikor az egész falat betöltő Bulthaup konyháról esik szó, egy kicsit még házigazdánk is megszívja a fogát: ez egy méregdrága márkanév, valami olyasmi, mintha egy csillogó-villogó Jaguárt parkolt volna le az edények és a főzőkanalak mellé. Vagyis érdemes „túráztatni”, ha már megvan. A másik oldalon régi ismerősként üdvözöl a Villa Borghese képmásainak sora, ezúttal szolíd fakeretből néznek le a mai világra – a fémből és a csillogásból elég a modern Bulthaup teuton pácélzata.
Esteledik, amikor búcsúzunk. Kint, a korzón barnára sült, jókedvű fiatalok sietnek a közeli Radetzky kávéház felé. Az építész még marad: házigazdánkkal együtt elmélyülten hajolnak a vastag katalógusok fölé. Azt még látom, ahogy Ingo Maurer lámpáit elintézik egy fölényes kézlegyintéssel. Hm, lehet hogy a mennyezetre is egy „Jaguár” kerül?