Az egykor nagy sikerű angol film címe tökéletes mottója lehet ennek a riportnak, hiszen szó szerint ott, a tetőn járunk. Mégpedig a belváros egyik legismertebb házának a tetején, amely nemcsak egy lakásnak, hanem – mintegy ráadásképpen – egy csaknem ugyanakkora nyitott terasznak is helyet ad.
A város fölött „napozó„ lakás eredete kissé zavaros: a történetben szó esik a lapostetőt korábban betöltő nyitott teraszról, de a lakás három oszlopáig húzódó, pergolaszerű, tetős építményről is, amit aztán később megnyújtottak és falat húztak köré. Biztosnak csupán az látszik, hogy a mai lakás elődje valaha egy festőművész otthona volt. Ám az, amit örökké vidám, energikus háziasszonyunk keresett, amúgy sem a jól dokumentált „történetelem” volt, hanem csak egy utolsó emeleti, teraszos lakás, lehetőleg a belváros szívében. – Amikor erre rátaláltam, azt éreztem: úristen, ez az! Meg azt: úristen, ezt ki kell fizetni! Annakidején ugyanis a lakás ára szinte egy családi házéval vetekedett. De mit volt mit tenni, ha ez volt az álmaim lakása? Miután kifizettem, örültem, hogy legalább a lakhatóság szintjéig rendbe tudtam tenni. Aztán ahogy teltek az évek, gyűjtögettük a pénzt, s végül rendesen felújítottuk. Úgy, ahogy az nekünk tetszett. Noha nem vagyok végzett lakberendező, de világ életemben érdekelt a téma. Már a nyolcvanas évek közepén kilógtam a sorból, már akkor olyan lakásban éltem, ahol minden kék színű és csontfehér volt, a kiegészítők pedig ezüst színűek. Képzeld el ezt akkor, amikor mindenhol minden barna-fehér volt. Ami ezt a lakást illeti, ebben tökéletesen elszabott terek voltak. Nagyon pici fürdő, hasonlóan pirinyó konyha, mindez megspékelve egy iszonyú hosszú előszobával, egy értelmetlenül hatalmas hálószobával és egy picikére szabott nappalival. Én viszont levegős, tágas terekre vágytam, ami pedig csak úgy megy, ha előbb kivesszük az összes falat. Ott álltunk a kupacok tetején, és azt kérdeztem magamtól: na Márta, akkor most hogyan is tovább? Aztán elkezdtem húzni a falakat. Saját két kicsi kezemmel. Végül is valahol hasznosítanom kellett a bennem lévő egetverő energiát! – Na de pont „kőműveléssel”? Egyáltalán, miből gondoltad, hogy tudsz falat rakni? – Abból, hogy bár vendéglátó és idegenforgalmi főiskolát végeztem, már az előző otthonunkban is sok mindent magam csináltam. A festés nem jelentett gondot, és a konyhaberendezés összeállítása sem volt probléma. Úgy gondoltam, ha ez-az ott már sikerült, megpróbálom itt is. Olyan vízszintesben-függőlegesben lévő falat húztam, hogy a kőműves azt mondta, mutogatni kéne. Pedig életemben először kaptam téglát a kezem közé. Csak a vakolást és a csempézést adtam ki mesternek, minden egyebet magam végeztem el. Még a villanyszerelés egy részét is. Telefonáltam egy szerelő barátomnak, hogy jöjjön és rajzolja fel, hol kell kivésni a falat a kapcsolóknak, konnektoroknak és dobozoknak, majd pedig amikor ezzel kész leszek, egy napra jöjjön el segíteni behúzni a huzalokat. Így is történt. A szerelvényeket már magam is fel tudtam szerelni. – De a parkettázást csak nem te csináltad? – De bizony. Ahogyan az IKEA-bútorokat is magam állítottam össze, s ahogy végül még a mosó- és mosogatógépet, sőt, a konyhai csapot is én kötöttem be. Nekem már nem gond egy kerek mosogató helyét a konyhapultból kivágni és a medencét bepasszítani. Mindehhez csak türelem kell. És érzék. – A szépészeti rész hogy alakult? – Az ilyen tetőteraszos lakások főként Franciaországban, Olaszországban és hasonló helyeken dívnak, s ott eleve meleg, terrakotta színűek a teraszok, nagy üvegfelületekkel. Gondoltam, nálam is ez kell. Kitaláltam tehát az alapszínt, aztán a színskálámmal elkezdtem faltól falig szaladgálni. Itt is, ott is fölfestettem a próbát, nem tetszett, másik színt próbáltam, végül vagy hetedikre találtam meg a nekem tetsző árnyalatot. Az már a színek érdekes játéka, hogy a különböző a fényviszonyok miatt a fal barackszíne a mennyezeten krémszínűnek hat. Meg nem mondanád, hogy a kettő ugyanaz. Utána arra gondoltam: igaz, hogy ezzel a franciatölgy parkettával nagyon meleg hangulatú lakást sikerült kialakítanom, de jön a nyár, a maga egetverő napsütésével, úgyhogy ezt most valamivel hűsíteni kellene. Milyen szín jó a barack mellé? Eredetileg egészen vad méregzöldet képzeltem el, de mert azt nem találtam, ez az érdekes zöld lett a kiegészítő szín. Később azon gondolkodtam el, hogy mi a menő a déli országokban? Hát a natúr, a természetes anyagvilág. Akkor jöjjön ide a szizál szőnyeg. Még később beszivárogtak az apró-cseprők: itt egy kis zöld, ott egy kis terrakotta, és egyszer csak a lakás „körbe ért”. – Abban hallatlanul következetes voltál, ahogy a kiegészítőket is ebben a két színben tartottad. – Általában unalmasnak tartom, ha csak két tónus jelenik meg egy lakásban, viszont nem kedvelem a színek tobzódását sem. Itt tágas a tér, változó a belmagasság, nem szorulnak össze a tárgyak, s én arra törekedtem, hogy a lakás egésze legyen harmóniában. Ennek a törekvésnek persze megvolt a maga ára: a csempevásárlás például úgy történt, hogy megvettem egy erősebb terrakottát, fölcipeltük a nyolcadik emeletre, letettük, kibontottam, és elborzadtam. Azt gondoltam: na, ezt ne! Szépen mindent visszacsomagoltam, lehordtuk a kocsiba, visszavittük, és én kikönyörögtem, hogy – igaz, hogy egy drágábbra, de – kicserélhessük. Ezek után már óvatos duhajként csak néhány darabot vittem haza, és az már rendben volt. A fürdőszobánál egyébként rájöttem valamire: ha szeretek a színekkel játszani, akkor nem a drága, mennyezetig futtatott csempét kell csereberélnem, hanem falat kell hagynom, amit bármikor átfesthetek. Ezért csak ahol muszáj, a kád körül és a mosdónál csempéztem, az összes többi fal festett maradt. – Süt a szavaidból, hogy szőröstül-bőröstül, csempéstül-falastul imádod ezt a város fölött lebegő lakást, de mégis, szerinted mi a legfőbb erénye? – Szerintem ordít róla: a tágassága és az elképesztő napfény, ami körbe-karikába járja a szobákat. Ja, és hogy el ne felejtsem: a több mint ötven négyzetméteres terasz, ami újra és újra Pest egyik legszebb panorámájával lep meg bennünket.
