Házigazdánk: Bornai Tibor

– El sem hiszem, ha két hete nem itt suhanok el az úton, és nem látom, hogy milyen elánnal forgatod a kerti szerszámokat. – Mert úgy érzem, hogy ez a kicsi darab kert, és rajta a ház, valamilyen módon ránk bízatott, és ettől felelősséget érzek iránta. Ez a felelősség adja kezembe a gereblyét. Sokáig úgy éltem az életemet, hogy köztem és a föld között mindig volt egy réteg aszfalt. Sőt, még ettől az aszfalttól is három emelet magasságnyira laktam. Visegrádon lejöttem a – kérlek, nagy f-fel írd – Földre. Érdekes módon ezzel párhuzamosan olyan ambíciók is előbújtak belőlem, amelyek eddig rejtve maradtak, például nagyon megszerettem fúrni-faragni, szögelni, fát vágni, ásni, kapálni, növényekkel foglalkozni. Mindenesetre ez a most magamban felfedezett kis gyakorlati véna nagyon érdekes, új oldala lett az életemnek. Az építés során szinte az összes szakmát, amivel találkoztam, megirigyeltem. Hát micsoda fantasztikus foglalkozású ember a kőműves! Téglákat hoz, és egyszer csak elkezdenek nőni a falak. Arra gondoltam: ez igen, ez alkotó ember! Aztán jött az ács, és vele ugyanez volt a helyzet. Őket figyelve alkalmam nyílt találkozni egy sor olyan dologgal, ami fölött korábban elegánsan és arisztokratikusan ellebegtem. Mára viszont egészen gyakorlatias ember lettem. Sokkal több közöm van az anyagi világhoz, mint eddig valaha. Ezért, ahogy a turné végén is meg szoktuk köszönni a technikusoknak a munkát, én ezúton köszönöm meg a mestereknek: Bogdányi Miklósnak, Papp Lászlónak, Vitálos Tamásnak, Maár Lászlónak, Balogh Zoltánnak, Dányi Lászlónak és Dubniczky Istvánnak. – De még nem tartunk a „turné” végén, előbb meg kellett találni a telket, megtervezni a házat… – Amikor elhatároztuk, hogy elhagyjuk Pestet – ami, mint utóbb kiderült, majdnem felért egy disszidálással -, nagyon sokáig keresgéltünk. Nem tudtuk pontosan, mit szeretnénk, kész házat, esetleg félig készet, amelyet majd mi alakítunk át, de olyan merészek nem voltunk, hogy mindjárt építkezni akartunk volna; azt a bátrak sportjának éreztük. Sok telekbe beleszerettünk, és én minden este, amikor olyan helyen jártunk, ami tetszett, már terveztem is a házunkat. Amikor ezért-azért kiszerettünk a helyből, eldobtam a papírt, majd a legközelebbi esélyes telekhez megint rajzoltam egy épületet. Közben számos tapasztalatot szereztem a háztervezésről, s bár ma sem ez a foglalkozásom, a negyvenedik, ötvenedik rajz körül kezdtem elég ügyes lenni. – De ugye nem azt akarod mondani, hogy te tervezted a házat? – Szó sincs róla. Olyan szerencsénk volt, hogy amikor megleltük a telket, egy remek tervezőt is találtunk hozzá: Bata Tibort. Azt mondtam neki: legalább fél évig barátkoznunk kellene ahhoz, hogy megtudd, hogyan élünk, mik a szokásaink, milyen házban élnénk szívesen, de erre nincs idő. Ezen a rajzon viszont itt áll minden vágyunk, elképzelésünk, úgyhogy ezzel lerövidíthetjük az időtartamot. Remek, felelte Tibor, hazavitte a papírt, és nagyon komolyan áttanulmányozta. Mindazt kiszedte belőle, amit belerajzoltam, és közben készített egy saját háztervet, ami sok ponton emlékeztet az enyémre, csak éppen profi munka. Miután három éve itt élünk, tapasztalatból mondhatom: számunkra ez a legjobb ház a világon. – A kifli-alakot ki találta ki? – Egy ilyen háznál annyi mindent kell kitalálni! Eszterrel mindennapi memóriajátékunk, hogy ez, vagy az kinek jutott az eszébe. S minél jobb az ötlet, annál több gazdája akad. Nekem például van egy olyan érzésem, mintha a kifli az enyém lenne. De nem lepődnék meg, ha a valóságban Bata Tibor fejében született volna meg; mintha még látnám is, ahogy áll a gazban, és azt mondja: akkor a ház kövesse a Duna-kanyar vonalát. Ez olyan zseniális ötlet, hogy rögtön úgy éreztem, én is pont erre gondoltam, és ő a számból vette ki a szót. – Bocsáss meg az indiszkréciómért, de nem úgy ismertelek, mint egy krőzust. Most meg itt élsz a világ fölött, egy királyi vár szomszédságában. – Az történelmi pillanat volt, amikor egy tanácsi lakást meg lehetett venni párszázezer forintért, és az is, amikor néhány év múlva sokmillióért lehetett eladni. Amikor Eszterrel megismerkedtünk, mindkettőnknek volt lakása – hát így lettünk milliomosok. Aztán amikor kiderült, hogy nem eléggé, akkor némi baráti kölcsön segített ki bennünket. Az anyagi lehetőségeink így is jóval előbb véget értek, mint az építkezés, úgyhogy a berendezkedés abból állt, hogy ide hoztuk, amink volt, és ráültünk, ráfeküdtünk. A házat viszont mindvégig úgy terveztük, hogy pontosan tudtuk, hol lesz egy szék, egy asztal, egy ágy. Jelen pillanatban jó néhány hely még üresen áll, de ha időnként sikerül egyet-egyet az oda álmodott darabbal kitölteni, a barátaink álmélkodva mondják: nahát, mintha direkt úgy találtátok volna ki, hogy ez itt legyen. Mi meg azt feleljük: mert direkt úgy találtuk ki. Csak időnként éveket kell várni a nagy pillanatra. – Ahogy látom, ti itt minden testi munka mellett folyamatosan üdültök. – Három éve. Igaz, közben néha úgy érzem, hogy mindjárt vége a nyaralásnak, megyünk haza, és jön a következő csoport. Olyan sokáig voltam pesti, hogy nem is ismertem azt a természetes, boldog létet, amiben most valamiféle külső szemmel figyelem magamat. Ahogy például minden reggel nyolc körül a kutyánkkal sétálok az erdőben. Ami így elmondva olyan felháborító disznóságnak hangzik, hogy nem is tudom, le mered-e írni. Vagy ahogy reggelizés közben azt találgatjuk Eszterrel, melyik hajó úszik el éppen előttünk a Dunán: a Mozart, az Amadeus, a Symphonie, vagy a Melódia – és még csak a zenés hajókat említettem. Nehéz lenne mindent elmesélni, ami itt van, és a nyolcadik kerületben nincs, de az őzeket például el lehet. Nagyon örültünk nekik, s amikor bejöttek a kertünkbe, az ablak mögül fényképeztük őket. Aztán azt figyeltük, vajon mit kezd a macskánk a kicsi őzzel. Végignéztük, amint támadást indít ellene, púpos háttal, üvegmosó farokkal oldalazva ugrál. Az őzike vette a lapot, ő is ugrott egyet, hogy gyere, játsszunk, ám ettől a cicánk jól megijedt. Az ilyenek hallatlanul izgalmas pillanatok. Idén télen aztán megérkeztek a szarvasok is. Csapatostul jöttek ezek a gyönyörű állatok, és elfogyasztották a kultúrnövényeket, amiket nagy fáradsággal idehoztunk, elültettünk, nevelgettünk. Amikor egyik éjjel túl nagy volt a csámcsogás, felhívtuk az erdészt, hogy nincs elég élelem az etetőben? Azt felelte: dehogynem, csak ezt jobban szeretik, ez a nass. Valaki ajánlotta, hogy ültessünk sövényt az erdőszélre, de tudod mit hány a bokrokra egy ilyen szarvascsapat? Fittyet. Azzal a megrázó és egyben felemelő felfedezéssel is itt szembesültünk, hogy – bár a városi ember hajlamos pökhendien megfeledkezni róla – léteznek még természeti erők. Jelentem: élnek, dolgoznak, és hatalmasabbak minden más, mondvacsinált, tévében mutogatott, vagy filmen látható erőnél. Egyszerű példát mondok: éjszaka van, holdtalan, csillagtan éjszaka, és az erdőben fúj a szél. De úgy, hogy az félelmetesebb, mint a legrafináltabban megrendezett horrorfilm. Így jöttünk rá Eszterrel, hogy a Grimm testvéreknek igazuk van: az erdő bizony félelmetes. Megesik az is, hogy olyan erővel világít a telihold, hogy akár egy távoli fán is meg lehet számolni a leveleket a szinte nappali világosságban. De még az is itt derült ki, hogy a népdalok úgy vannak jól, ahogy vannak. Az első télen mindjárt megtapasztaltam az „Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni” igazságát. Ha most elsétálsz velem, megmutatom, hány helyen láthatjuk, amint a „Csipkefa bimbója kihajlik az útra”. Az, hogy „Felülről fúj az őszi szél”, nálunk evidencia, ahogyan az is, hogy „Tavaszi szél vizet áraszt”, sőt, mint a régies verzió mondja, „utat száraszt”. Ja, és képzeld: estére kelve a környéken felébred a béka-nemzetség, és a kecskebéka tényleg felmászik a fűzfára, és ott brekeg, iszonyú hangosan. Úgyhogy rá kellett jönnünk: mi itt nem egyszerűen a Duna fölött, az erdő szélén, a királyi vár szomszédságában, hanem egy sereg népdal kellős közepén élünk.