Érzelmes minimál

Adina, aki Aradról származik, s angol párja, Matthew, hosszú évek óta élnek Pesten, s azzal foglalkoznak, hogy – mint az egy Restauráció nevű ingatlanforgalmazó cég tulajdonosaihoz illik – lakásokat vásárolnak, restauráltatnak és adnak bérbe. Ha azt mondom, tehetségesen teszik, nem túlzok. Ami persze nem csoda, hiszen „közös foglalkozásuk” mellett mindkettőjüknek van „külön foglalkozása” is: a nő színházi rendező – beszélgetésünkkor éppen premierre készül -, a férfi pedig régiségkereskedő. Így aztán reggelinél, vacsoránál, vagy séta közben bármikor támadhatnak ihletett ötleteik – és mint látjuk, támadnak is. – Kedves a szívemnek az a felfogás, amivel ezt a kis lakást berendeztétek. Nem kevesebb jelenik meg ezen a negyven négyzetméteren, mint stílus, komfort, esztétikum és – igencsak praktikus – önuralom a tárgyak birtoklásában. Végül is mi határozta meg az otthonotok stílusát? – A műhelyhangulat. A lakás ugyanis, mint kiderült, valaha az volt. Ezért arra gondoltunk: adjunk neki egy kis ipari jelleget, amitől modern, minimál-jellegű lesz, és a maiak mellé hozzunk be Matthew „régiséges” világából származó darabokat. Magyarul: teremtsünk kellemes eklektikát. – A csodás kertté varázsolt udvarról egyenest a konyhába jutunk, s itt ér minket az első meglepetés. Mert ha minden szakkönyv azt írja, hogy a kicsi helyiségeket fehérrel kell „megnövelni”, akkor neked hogy jut eszedbe a konyhát és a pirinyó fürdőt feketére csempézni? – Egyszerű: színházi ember vagyok, és tudom, hogy a feketével a mélység hatását lehet elérni. A másik, ami befolyásolt, a csempekínálat volt. Fényes-csicsásat eleve nem szerettünk volna, a legegyszerűbbre vágytunk, s egyszer csak megláttuk ezt a matt fekete Zalakerámia csempét. Egymásra néztünk, én azt kérdeztem: na és ha fekete lenne?, és az lett. A konyhában egyébként nagyon szépen néz ki a fémbútorral, a fürdő pedig olyan pici, hogy annak csak jót tehet némi kis „drámai mélység”. – Az a bizonyos, előre elhatározott eklektika tényszerűen hogyan állt össze? – Az ember elképzel valamit, aztán a folyamat kiforrja önmagát. A lakás kér valamit, aztán a meglelt bútor maga mellé hív valami újabb tárgyat. Ilyen időszakokban az ember úgy jár-kel a világban, hogy akaratlanul is nyitva tartja a szemét. Azt például tudtuk, hogy a konyhabútor rozsdamentes acélból készül, így az öreg bútorokkal zsúfolt raktárban rögtön a szemembe ötlött a száz éves, jó értelemben vett primitív megformálású szekrényke. Tudtuk, hogy nagyon jót fog tenni a fémbútornak, hiszen az ellentétek vonzzák egymást. Nekünk tehát csak az a feladatunk, hogy a dolgok alakulása közben egyensúlyban tartsuk az esztétikumot és a praktikumot. Egyébként hasonló módon rendezek színházat is, mint lakást.: itt is, ott is hagyom folyni, alakulni a dolgokat. Soha nem papíron, egyedül tervezem meg az előadást, hanem a próbateremben, a többiekkel együtt alakítom. Bemegyek, és indításképpen adok valamit a színészeimnek. Aztán visszakapok tőlük valamit, s miközben mindvégig tudatában vagyok annak, hogy mit szeretnék belőlük kihozni, azt is tudom, hogy mikor mit kell adnom nekik ahhoz, hogy megkapjam a várt eredményt. Ami adott esetben az előadás – vagy éppenséggel a kész lakás. – Aminek itt talán a legszebb pontja a galéria. Bár ezt némiképp zavarban mondom, hiszen bármerre nézek, mindenütt a lakás „talán legszebb pontját” látom. - Alapelvünk volt, hogy bármerre nézünk, ott ne érjen véget a látvány, hanem egy tárgy, vagy maga a szerkezet vezesse tovább a tekintetet. Metafórikusan szólva: mintha minden egy további perspektívát nyitó ablak lenne. – No, szóval: a galéria. Az azért megdöbbentően szép. Ami érdekes, hiszen megdöbbenni inkább a szokatlanul gazdag mívességen szoktunk. Most azonban nem annyira a „műtárgy”, mint inkább a gondolat mívessége jelenik meg. – Jól ismert szlogen „a kevesebb több”, s amikor úgy döntöttünk, hogy némiképpen ipari jellegű, minimális lesz a lakásunk, akkor arra gondoltunk, hogy minden kicsi és kevés legyen. A régi óriási helyett épített új galériánál is azt néztük meg, mik azok az arányok, mi az a szerkezet, amivel elérjük, hogy a „kevesebb több” elve beteljesüljön, s az építmény látványra minimális, ténylegesen viszont nagyon erős legyen. Amikor készen állt az építmény, alatta azzal a nagyon erőteljes tárggyal, ami az ovális kanapé, egyszer csak ott voltunk egy színpadszerű térrel, amire azt mondtuk: ide már semmit, mert bármivel, ami oda kerül, megölnénk a teret! – Ehhez előbb meg kellett vennetek azt a nem mindennapos kanapét. – Már szóba került, hogy amikor az ember úgy jár-kel a világban, hogy a neki tetsző minőségű tárgyakat keresi, akkor hihetetlenül kiélesedik a szeme, s szinte elkerülhetetlenül meglátja a neki való dolgokat. A kanapéra például egy debreceni raktárban akadtunk rá. Komoly bútorhalomból kandikált elő, csak az alakját lehetett látni, a fonott támláját nem, mert az egészet valami borzalmas kárpit borította. A formája viszont egyszerre szokatlan és nagyon szép volt. Kértem, hogy megbonthassam a régi anyagot, s miután mögé néztünk, nem maradt kérdés, hogy megvegyük-e. Az az igazság, korábban megígértem magunknak, hogy ide nem kerül olyan tárgy, amit nem, vagy csak „félig” szeretünk. Inkább addig nélkülözzük, amíg megtaláljuk az igazit, amire, ha ránézünk, örülünk neki. Mára eljutottunk ehhez az állapothoz: magunkra csukjuk az ajtót, körülnézünk, és boldogok vagyunk.