Gyönyörű kilátással a környező dombokra, a főváros melletti falvak egyikében áll ez az alacsony tető alatt megbújó épület, amelyet az utcáról szinte észre sem lehet venni. Tervezője Szoják Balázs építész, tulajdonosa pedig egy többgyermekes fiatal házaspár, akik igen határozott elképzelésekkel vágtak bele az építkezésbe és a ház berendezésébe.
Egyszintes, tágas lakóházat, levegős tereket, és hosszú, fedett teraszt szerettek volna. A férj a régi, nagyapa tervezte, gyerekkori otthonának térrendezési elveit kívánta követni, és az ott bevált közlekedési útvonalak, lakóterek kapcsolatát szerette volna viszontlátni az új lakóházban is. Feleségével együtt úgy gondolták, hogy a háznak pontosan a családi élethez kell igazodnia. – Tervezéskor néhány fontos szempontot tartottunk szem előtt – foglalja össze a legelső lépéseket a férj -, így a közös és az intim helyiségek megfelelő elosztását, és azt, hogy az egyes helyiségek előszoba nélkül is megközelíthetőek, azaz összenyithatóak, körbejárhatóak legyenek. Bár a gyerekek birodalma jól elkülönül, lényeges feltétel volt, hogy biztonságos és lakható környezetet teremtsünk a számukra, de ugyanakkor szép és hangulatos elemek is érvényesüljenek benne. Ne legyen a gyerekek számára veszélyes a berendezés, és fordítva, azt se kelljen félteni a gyerekektől.
– A lakás berendezésében is voltak olyan alapelveik, amelyeket meg akartak valósítani? – kérdezem a feleséget. – Nem, abban inkább a szépség és a hasznosság volt a vezérelvünk – feleli. – Rengeteg holmit és valamennyi bútort is hoztunk magunkkal az előző lakásunkból. Nem ez az első otthon, amelyet berendezünk, így már az építkezéskor láttuk az egyes szobákat, hogy hogyan fognak kinézni. Bár a költözés óta is folyamatosan változik a ház, lehet, hogy soha nem lesz olyan, mint amilyet akkor elképzeltünk. Igazából csak a részletek hiányoznak – képek, kárpitok, szőnyegek -, amelyek otthonosabbá teszik a lakást. Egyébként ilyenre vágytunk, ez az állapot majdnem ideális, én teljesen elégedett vagyok. – De az ideális sem lenne olyan – teszi hozzá a férj -, amelyben az összes szoba azonos típusú, vagy legalábbis hasonló stílusú bútorral lenne berendezve, ahol minden egy kaptafára megy. Itt sokfajta bútor van: régi és új, személyes és vásárolt darabok, külföldi utazások emlékei egyaránt. Meglehetősen széles skálán mozog az érdeklődésünk.
– A nagyobb darabokat tudatosan úgy választottuk, hogy egyszerű vonalakkal, sima kárpitokkal ellensúlyozzák a rengeteg apróságot maguk körül – folytatja a háziasszony. – A régi, paraszti bútorok is fontosak a számunkra, de mellettük nem is próbáltunk karakteres darabokat elhelyezni. Az étkezőben az öreg tálalóhoz egyszerű, semleges asztalt kerestünk, amely praktikus, azaz „gyerekbarát”, és engedi érvényesülni a tálaló szépségét. – Régi, magyar tálaló, a nagymama függönye, indonéz székek, észak-afrikai szőnyeg a falon: többféle kor, többféle világ jelenik meg egyszerre egyetlen helyiségben, mi mégis harmonikusnak és egységesnek érezzük a látványt – jegyzi meg a férj. – Hosszú távra rendezkedtek be?
– Nem feltétlenül – mondja a férj. – Az alaprajz is azt tükrözi, hogy a gyerekek kisiskolás koráig, tehát úgy hat-tíz évig szolgálja ki a családot mostani formájában a ház. Tudjuk jól, hogy tinédzserkortól jóval nagyobb önállóságra, szabadságra vágynak majd, mi pedig nem ebben a házban nőttünk fel. Ahogy eddig is mögöttünk van néhány lakás, és bennünk van az állandó változásra való igény, így valószínűleg nem fogjuk meghazudtolni magunkat. Most a gyerekek miatt egy kis megállapodás következik, de bizonyára nem ez az utolsó házunk. Tulajdonképpen már tervezgetjük is a következőt.