Kerámikusnő vendéglátónk több évtizedes külföldi tartózkodás után Nagykovácsit választotta új otthonául. A budai hegyek között megbúvó település minden szempontból vonzónak tűnt: a kertek végénél kezdődő, háborítatlan békéjű erdők sétára csábító útjai csakúgy, mint a Pilis felől folyamatosan érkező frissítő szelek, vagy a szimpatikus, könnyen szóba elegyedő helybéliek.
A csöndes zsákfalu előnyös tulajdonságai közé tartozik az is, hogy innen gyorsan be lehet jutni a fővárosba, ha az ember ügyeinek intézése éppen úgy kívánja.
Ildikó igazán változatos életet tudhat maga mögött, de a legtöbb időt Provence-ban töltötte, s emiatt magát afféle „tiszteletbeli franciaként” aposztrofálja. Az ottani életérzés nem múlt el benne nyomtalanul: annak markáns jeleivel találkozni munkáiban, mentalitásában és környezetének formálásában egyaránt.
A hazatelepüléssel kapcsolatos elhatározását szédületes iramban követték a megvalósítást szolgáló események, ezeknek irányításában oroszlánrész jutott háziasszonyunk Budapesten élő – s az építkezések lebonyolításában nagy tapasztalatokkal bíró – édesanyjának. Ő talált rá Nagykovácsiban a hosszú, keskeny telekre, és ő kutatta fel az ennek beépítésére alkalmas építészt, Vadász Bencét is, akinek nem volt könnyű feladata. Hogy miért, arra elég egy példa: szívesen lefotóztuk volna a teljes épületet kívülről is, de sajnos, és éppen a telek kedvezőtlen elhelyezkedése miatt, nemigen tudtunk a házhoz férkőzni.)
A ház létrejötte valóságos csoda! Tervező és megrendelő nagyszerű együttműködését mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy az alapkoncepciót tartalmazó vázlatterv mindössze hat óra alatt született meg – ennyi időt töltött ugyanis Ildikó azokban a napokban Budapesten. Persze a korszerű technika azután is áthidalta a távolságból adódó nehézségeket, így későbbi kívánságai is sorra teljesültek. A legfontosabbaknak a következőket tartotta: a kevés beépíthető alapterület ellenére jusson hely a házban egymástól független életet élő műteremnek és lakásnak, legyen garázs és zöldségek tárolására alkalmas verem, az ökológiai és az energiatakarékossági szempontokat a lehetőség keretei között maximálisan tartsák be, ember és kedvenc háziállata szabadon létezhessen a falak között. „Cserébe” nem vágyott látványos megoldásokra, kifejezetten egyszerű és visszafogott ötleteket kért, ám elengedhetetlennek tartotta a megbízható, hosszú távon is jól működő, „szolid” minőséget.
A mindössze 21 x 7 méteres beépíthető területen mindez szemlátomást meg is valósult. A ház két egységből készült, egy kisebb és egy nagyobb épületből, amelyeket fölül közös tető fog össze, alul pedig egy mindkét oldal felől nyitott közlekedőfolyosó tagol. A kisebb, utca felőli részben kapott helyet a műhely és a garázs azzal a bizonyos zöldséges veremmel, a nagyobb egységben pedig a kellemes lakást alakították ki.
Jómagam nyáron jártam itt először, amikor a városban már-már elviselhetetlen volt a hőség, itt azonban, a két részre osztott, extra vastag falakkal és a kitűnően szigetelő nyílászárókkal megépített házban – megfelelő kereszthuzatokkal besegítve – kellemes hűvös fogadott. Azóta viszont már mögöttünk van a tél is, a fűtésszámla azonban ugyancsak meglepően kellemes számokat tartalmazott, igazolva az építész munkájának eredményességét. Szinte hihetetlen, de a ház hat hónap alatt, ősztől tavaszig, kulcsrakészen – a beüzemelt kemencét is beleértve – készült el, így Ildikó a nyár elején már be is költözhetett. Azóta minden kifogástalanul működik, mintha mindig is itt lett volna, ezen a helyen ez az eredeti ízű, csöpp birodalom, amelynek egyik legfontosabb része a műhely, ahol folyamatosan dolgozik a kemence, sőt már tanítványok csapata is lesi a szakma fortélyait.
A ház tulajdonosa egyfajta egészségbarát életmódra rendezkedett be. Naponta hosszú gyalogtúrákat tesz a közeli erdőben, télen sífut, száraz időben biciklivel intézi ügyeit a faluban, maga sütötte kenyeret eszik, kertjében biozöldségeket termeszt. A pihenés perceiben mandolinozik, és főként távol tart magától minden zavaró körülményt, ami kiharcolt nyugalmából kizökkenthetné. Ha nagyon muszáj, a közeli Pesthidegkút parkolójáig autózik el, s onnan „tömegközlekedve” éri el a belvárost.