Mire ez az írás megjelenik, addigra a benne bemutatott lakás így sajnos, már nem fog létezni – lakói elköltöznek, és ez a romantikus, hangulatos otthon valahol másutt, más formában fog „újjászületni”. De akárhol is, bizonyára hasonló lesz, mint a cikkben bemutatott, hiszen a francia család – három gyerekkel – elég gyakran költözik, otthonuk azonban, bárhol is éljenek, alig változik.
Az örökölt és a vásárolt bútorok, a képek és a lámpák, az apróságok, a fényképek mindenhová elkísérik őket, és akár Hollandiában, akár Magyarországon rendezkednek be, lakásuk a lehetőségek szerint ugyanaz marad: mindig hasonló, melegséget árasztó családi otthon. Az elfoglalt férj mellett a lakberendezés természetesen a feleségre hárul, aki a francia és a családi hagyományokat is tiszteletben tartva, biztos ízléssel és okosan irányítja ezt a munkát. – Mi a legfontosabb szempont, amikor mindig elölről kell kezdenie egy-egy új lakás kialakítását? – kérdezem a feleséget. – A változatlanság. Minden költözés során igyekszem ugyanúgy berendezni a lakást, vagy a házat, mint amilyen a korábbi is volt, és megpróbálok újrateremteni valamit, ami a család valamennyi tagjának az „otthont” jelenti. Ezért nem cseréljük le soha a berendezést, és bár majdnem minden költözéskor veszünk új bútorokat is, azokat csak kiegészítésnek szánjuk. Ha előveszem a hollandiai, vagy az ausztriai lakásunk fotóit, ugyanazt látom rajtuk; a közérzetünk, a „feeling” nem változik. Lehetséges, hogy egy nap mindent eladunk, és modern bútorokat veszünk, de nem valószínű. Én azt hiszem, az a leglényegesebb – és az állandó költözködés miatt különösen fontos -, hogy a gyerekek, és mi ketten a férjemmel, mindig, mindenhol otthon érezzük magunkat. – Ezek szerint ugyanezek a bútorok már megvoltak a legelső lakásukban is? – Többé-kevésbé igen. A nappaliban az ebédlőasztal a hozzá tartozó székekkel, és a fal mellett álló tálaló még a nagymamámé volt. A nagybátyám tervezte őket, aki bútortervezéssel és -gyártással foglalkozott. Ekkora méretű darabok nem férnek el a kis méretű párizsi lakásokban, így szerencsére én örökölhettem őket. – Ezekhez a bútorokhoz választotta a többi darabot is? – Egyáltalán nem. De nem is érdekel különösebben, hogy amit megveszek, az hogyan illik majd a többihez. Általában úgy vásárolok, hogy ami éppen megtetszik, azt megveszem. Egy idő után minden darab valahogyan belesimul a környezetébe, ahogy a különböző országokból származó darabok is szép lassan összeállnak. – Rengeteg apró tárgy van mindenfelé, vázák és fényképek, dobozok és tálkák, kicsi szobrok, asztali lámpák az asztalokon, az ablakokban, és sok-sok kép a falakon… - Édesanyám – ez egyébként tipikus francia szokás – alacsony kis asztali lámpákkal oldotta meg a világítást. Én is úgy gondolom, hogy a túl világos mennyezetvilágítás helyett a sok kicsi lámpa sokkal hangulatosabb, kedvesebb. A sok apró tárgy nélkül pedig üresnek érezném a lakást; szükségem van rájuk. Különösen kedvelem a képeket, festményeket, akvarelleket; legszívesebben mindenhová festményeket tennék. Nem is tudnék olyan házban élni, ahol nincsenek régi holmik. Ezt a házat is azért választottam, mert még régi stílusban épült. Nem zavar, hogy nem működik benne minden jól, hogy nincs frissen felújítva, hogy nehezen lehet tisztán tartani. De egy ház nem is lehet tökéletes; sokkal fontosabb, hogy karaktere van. – És milyen lesz a következő? – Sajnos, ezúttal nem régi épületbe költözünk, de ahogy eddig is, az új lakásunk is hasonló lesz az eddigiekhez: kényelmes és otthonos.
