A szakács otthona

– Itt ülök veled az ötvenhárom négyzetméteres lakásod hatvannyolc négyzetméteres teraszán, és pontosan értem, mitől mozdultál. – Pedig, tudod, ha az ember kikecmereg egy válásból, és megtalálja a helyet, ahol elfogadhatóan tud lakni, akkor nem szívesen vergődik bele újabb bankhitelekbe, nem akar megint beleugrani egy lakáskialakításba, költözésbe. Csak hát… Megismerkedtem valakivel, aki lakásokat értékesít, és hívott, nézzek meg egy új építésűt, ami igazán nekem való. Mondtam: nem. De. Nem. De. Nem jár semmivel, csak jöjjek és nézzem meg. Na jó, öt perc az egész, legyen meg a kívánsága. Egyenesen ide, a hatodikra jöttünk, megláttam a tetőteraszt, és beleszerettem. Ez volt mindig is a vágyam! A kert túl sok nekem, mert ahhoz idő kell: füvet nyírni, növényeket gondozni, de egy tetőkert pont kitölti az életemet. Vártam a tavaszt, amikor végre kiülhetek a teraszomra, meginni a reggeli kávémat, és ahogy jött a tavasz, vele érkeztek a madarak. Van két baglyom, két szarkám, két pár rigóm, sok galambom, azok itt turbékolnak, de megjelentek a denevérek is. Cinkéim vannak és rengeteg más énekes madár, úgyhogy ez itt a város felett a nyugalom szigete.

60308-78-d0000465021aa7c346812.jpg

60309-79-d000046515da9e4f277db.jpg

– A rengeteg tető látványa sem hétköznapi élmény. – Mindent fölülről látni, van abban valami fejedelmi érzés. Itt élek minden felett. Ez azt jelenti nekem: föl tudtam emelkedni. Tudod, én egy ezer lelkes kis faluból, Újlengyelből jöttem, rossz tanuló voltam, viszont a szakácsiskolában már kitűnő lettem, mert azt szerettem. Gyerekkoromban minden vágyam az volt, hogy a televízióban szerepelhessek. Most web-kukta lettem, és kész egy tévés főzőműsor-sorozatom. Borbély Laci barátom olyan színész, aki szeret főzni, én meg olyan szakács, aki tud is. A humorunk pedig jól rezeg egymásra. A lakást is rögtön úgy néztem, lehet-e forgatni benne, mert az én konyhámnak nemcsak főzőhelynek kell lennie, hanem alkotóműhelynek is.

60310-80-d000046529170a498db37.jpg

60311-81-d000046530df4d9ddb76d.jpg

– Mutattál néhány részt a sorozatból, mondhatom, mulatságosak voltak. Az ételek meg… Gyönyörűek! – Amióta feltalálták a színes tévét, azóta nekem színesen kell főznöm. Ha a töltött csirkemellhez zöldborsót, zöldbabot, zöld spárgát, párolt spenótlevelet és brokkolit adnék, azzal – bár ízre jó lehetne – agyonütném a hatást. Én már a köretek válogatásakor színekben gondolkodom. A töltött csirke mellé például sárgarépa, zöld brokkoli, egy paradicsom, barna sültgomba, hófehér karfiol, és ha egy igazán ütős színt is akarok, ahhoz egy bíbor cékla sem árt. kell. És szép, selymes fényű mártás, ami az egészet összekapcsolja. – Összefut az ember szájában a nyál, szemében a könny a gyönyörűségtől. Mintha csak festményt készítenél. – De csak a természet kínálta anyagokkal! Szegényes dolognak tartom, amikor kollégák mesterséges színezőket használnak, hiszen – csak nézz körül! – a természet a színvilág minden árnyalatában bővelkedik. Aki az élő anyagokkal nem tudja kifejezni az ételt, az ne menjen szakácsnak.

60312-82-d00004654245aeabeaf42.jpg

60313-83-d00004655e0c37dcf20fc.jpg

– Nálad viszont minden egyszerre szép és élvezetes. Hol és mikor láthatjuk a filmjeidet? – Te, én, meg a barátaim bármikor nálam, de vetíteni, úgy látszik, a kutya sem akarja. Egy éve állnak az egyik televíziónál, elbírálásra várva. Pedig nem szokványos főzőműsorok: Borbély Laci színészi képességét és az én szakácstudásomat ötvöztük mindkettőnk humorával. Van egy mulatságos „szappanopera-paródia” része, amiben minden karaktert – önmagát, a fűszerest, a zöldségest, de még a saját anyját is – Laci játszik, ezt retrós hangulatban vettük fel, viszont amint főzésre kerül a sor, előugranak a kristálytiszta színek, és jönnek a hiteles ételek, amiket én adok a műsorhoz. – A lakásodat ugyanúgy „főzted ki”, mint az ételeidet: nem is tudom mi az erősebb benne, a látvány vagy a praktikum. – Én egyszerű ember vagyok, és ha a főzési stílusomat nézzük, az is mesterkéletlen módon elegáns. Egyszerű ételeket főzök, igaz, mindig valami furfanggal. Ha például gyors desszertet akarok összedobni, egy kis cukorszirupba pici tokajit, vagy eperlekvárt teszek, beleszórok bazsalikomot, rozmaringágat, gyümölcsöket, egyet rottyan, és kész a „Rozmaringszirupban párolt gyümölcs”. Az ételeimbe mindig teszek valamit, amit mások nem szoktak, de ha, akár ételben, akár lakásban, túl sok a „sok”, az engem nyomaszt. Ha viszont van egy lakásom, ahol olyan tárgyakkal, emberekkel veszem körül magam, akiket szeretek, akkor azok látványa megnyugvást hoz. Minthogy társam nincs, őt a környezetem és a munkám pótolja. Itt vannak például a fűszerek: ők társaim. Nélkülük hol lennék? Ízek, színek nélkül egy szakács mit tud csinálni? Semmit.

60314-84-d000046565e4b90fb2a65.jpg

60315-85-d0000465774c7a8807318.jpg

– A lakásváltásnál maradva: mi volt az, amivel leginkább meg kellett küzdened? – Hogy nem volt konyha, nem voltak színek. Igaz, azokat pillanatok alatt kitaláltam, de például a bútor-összeszereléstől nagyon féltem. Nem vagyok műszaki ember, egy széket összerakni nekem komoly munka. Anyázok közben, fölhólyagosodik a tenyerem, úgyhogy a háromszáznyolcvan dobozt, amiben az összes bútorom egyszerre megérkezett, inkább olyanokra bíztam, akiknek jobban áll a kezében a csavarhúzó. Ők egy hét alatt összerakták a lakást. – És mi volt a legörömtelibb élményed? Amikor a szívedhez kaptál, és azt sóhajtottad: édes istenem! – Amikor egy reggel az IKEA-ba siettem látványfőzésre, és épp csak összefutottam a fűszernövényeimet szállító kamionnal, majd este, mire hazaértem, itt állt a kert, készen. Lekuporodtam a teraszfal mellé, nekitámasztottam a hátamat, és csak ültem, ültem, ültem. Amikor elmentem otthonról, a terasz még élettelen volt, de amikor hazajöttem, az addig üres cserepekben már bennük volt az élet. Szinte az egyik pillanatról a másikra jelent meg: a fákon citrom csüngött, virítottak a virágok, a földből apró snidling tört elő. Láttam, éreztem, ahogy a növényeimből törekszik elő az energia. Ez olyan nyugalmat és boldogságot adott nekem, amit, aki nem élte át, el sem tud képzelni.