Kevesek kiváltsága, hogy kortárs festmény lehet dísze az otthonuknak. Szunyoghy Viktória festőművész eredeti ötlettel segíti az egyediség, szépség és minőség rajongóit. Limitált darabszámú művészi nyomatait pályájának legmeghatározóbb festményei közül válogatta, nagy gondot fordítva a minőségre, előállításra. Az elkészült képek különleges ékszerei lehetnek minden lakásbelsőnek.
Sokunkban él egy kép a magányosan alkotó, magának való művészről, aki csak néhanapján merészkedik ki a zajos külvilágba, hogy aztán onnan gyorsan visszaszaladjon az olajfesték szagú műtermébe. Szunyoghy Viktória műterme bár igazi művészfészek, a festő gyakran alkot hangos, csillogó, idegen környezetben, például nemzetközi filmforgatásokon is.
Hogyan jut el egy magyar festő Netflix sorozatok készítői közé, vagy éppen olyan filmek stáblistájába, mint a Szárnyas fejvadász 2049, Witcher, Genius Picasso vagy éppen a Marco Polo?
– Az első film, ahova saját festményeket kértek tőlem egy jelenethez, az egy Anthony Hopkins főszereplésével készült alkotás volt, 2011-ben. Azonnal elvarázsolt ez a világ, de még hosszú út állt előttem. A következő lehetőségem négy évvel később jött a Netflix-től, ahol a Marco Polo sorozathoz kerestek „breakdown artist”-ot.
Inkább nem próbálkoznék meg a fordítással…
– Szó szerint nem is érdemes, talán az “öregítő művész” a legtalálóbb. A főszereplők ruháit kellett az adott jelenetekhez öregíteni, festeni, vagy duplikálni. Természetesen kaptam segítséget, a külföldi vezető megmutatott minden szakmai fogást, aztán bedobtak a mélyvízbe.
Hogyan sikerült a felszínen maradni?
– A filmes munkákhoz speciálisabb tudásanyag kell, mint amit az egyetemen tanultunk. Nem maradt más, figyeltem, kérdeztem, és próbáltam mindent tudást magamba szívni, ami ezeknek a feladatoknak az elvégzéséhez kellett. A munka megkezdése előtt például egy textil szakon végzett iparművész barátnőm, aki szintén ezen a területen dolgozott, segített felkészülni. Gyorstalpalót kaptam a textilkémia alapjaiból, és az öregítéshez használt speciális anyagok ismeretéből. Intenzív időszak volt.
Sikerült a feladat?
– Erre csak annyit mondok, hogy három hónap megfeszített munka után megkérdeztek, hogy volna-e kedvem három hónapra Malajziába utazni a stábbal, és ott folytatni a filmet. És beindult a gépezet. Rengeteg kreatív feladatot kaptam, egymás után következtek a filmek, más-más részlegeken és egyre felelősségteljesebb feladatkörökben is kipróbálhattam magam.
A nyelvtudás nem jelentett akadályt?
– Az első felkérésnél megijedtem, hogy vajon elég lesz-e a középfokú angol nyelvtudásom, de hamar rájöttem, hogy sok esetben filmes szaknyelvet használunk, a többivel meg elboldogulok. A külföldi kollégáim nagyon nyitottan, segítőkészen álltak hozzám, és ahogy ez lenni szokott, mivel mindenki angolul beszél, rám is ragadt a nyelv. A Witcher forgatásán egy londoni főfestő asszisztenseként dolgoztam, ami annyit jelentett, hogy egész nap mellette voltam, autóval hoztam-vittem őt az ország különböző pontjai között. Nemcsak az angol tudásom fejlődött, hanem szakmailag is sokat tanultam tőle.
Sztárokkal is dolgozhattál?
– Ha ez nem is olyan munka, hogy ott állok mellettük, de festettem már ruhát Keira Knightleynak, Benedict Wong-nak, kelléket Jamie Foxnak, vagy berendezési tárgyakat Harrison Fordnak és Ryan Goslingnak. A Genius Picasso című sorozatban az Art Deparment scenic artistjaként rengeteg képet festettem Antonio Banderas által megelevenített Picasso díszleteihez. Sokszor kérnek a színészekről portrékat is. Büszke vagyok például Ben Barnes portréjára a Shadow and Bone-ban, nagyon szépen érvényesül.
Hogyan működik ez a fajta alkotás?
– Hihetetlen presszió alatt. Sokszor pillanatok alatt kell teljesíteni, ezért nincs igazán ideje és helye a bizonytalankodásnak. Eleinte nehéz volt megszokni a munkatempót, és a napi 12 órás vagy sokszor hosszabb munkaidőt. Az időbeosztás is kaotikus, előfordult, hogy hajnali háromkor keltem, és lehúztam huszonegy órát egyben. Ma már kicsit változott a helyzet, sok külsős megkeresésem van, ezeket a munkákat a saját műtermemben készítem, így legalább az idővel magam gazdálkodok.
(fotók: Ora Hasenfratz)
Zárt világnak képzeljük a filmgyártást. Hogyan lehet mégis bekerülni?
– Leginkább ajánlás útján. Kell egyfajta szakmai bizalom, hogy felkérjenek munkára, később azonban már egyik film után jött a másik. Ehhez elengedhetetlen, hogy a kollégák szeressenek veled dolgozni, és szakmailag is megálld a helyed.
Mennyire alkotás, mennyire favágás, amit a filmes munkák alkalmával csinálsz?
– Általában inkább alkotás, néha favágás. Művészként nagyon fontos, hogy elő tudjam csalogatni minden helyzetben a kreatív énemet, még a monoton feladatok között is.
Folyamatosan keresgélsz, újítasz, most éppen a lassan tizenöt évre visszatekintő művészi alkotásaidból készítesz művészi lenyomatokat, és ezek elérhetők a webshopodban. A képek egy-egy sorozat részei. Miért pont ezeket a témákat választottad?
– Mindig úgy festettem, hogy sorozatok köré fűztem fel a mondandómat. Afrika világa főleg a nagypapám munkássága és később Lantai-Csont Gergellyel lévő közös projekt miatt volt fontos nekem. Az ott szerzett élményeik, emberek, arcok, hangulatok jelennek meg a képeken. A víz témaköre az oldott nyári hangulaton túl terápiás célú is volt, így küzdöttem le a gyerekkori víziszonyomat. Az “Egy nap” sorozat egy mai nő napját követi, a Paperdolls pedig a társművészeteket kapcsolja össze. Egy könyvillusztráció kepei is helyet kapnak, amit a Victoria című könyvhöz készítettem. Terveim között szerepel még több sorozat is, ezekkel a közeljövőben szeretnék foglalkozni.
Mi a célod a lenyomatokkal?
– Elérhetővé tenni a kortárs művészetet azok számára, akik vágynának néhány alkotásra, de nem tudják ezt megfizetni. Kitaláltam egy középutat, hiszen ezek a nyomatok professzionális nyomdában, jó minőségű merített papírra készült egyedi alkotások. Ezért is szerepel rajtuk aláírás, dombornyomott logó.
A rengeteg munka mellett hogyan tudsz részt venni a hazai, nemzetközi művészeti életben?
– Az elmúlt években többször éreztem úgy, hogy beszippantottak a filmek. Szerencsére ebben az évben képzőművészként is aktívabb tudtam lenni, tavasszal például az új képeimből volt kiállításom a budapesti K Galériában, most télen pedig Innsbruckban lesz a Magyar Konzulátuson a következő egyéni kiállításom ami 2021. december 2. – 2022. január 10. között látogatható. Úgy látom az elmúlt időszakban a galériák teendőinek egy részét egyre inkább átvette az internet, így ehhez kell művészként jobban alkalmazkodni.
Mit jelent számodra a siker?
– Elégedettséget és boldogságot. Hogy ha elkészül egy alkotás – legyen az filmes munka vagy egy újabb festmény a műtermemben – arra büszkén és örömmel tudjak tekinteni. Ahogy haladnak az évek, egyre biztosabb vagyok magamban, és egyre kevésbé bizonytalanítanak el a kritikák. A műtermemben egyedül alkotok, nem szoktam megmutatni a készülő képeket amíg nem érzem késznek, mert így tudok igazán egyedül a saját belső hangomra hallgatni.
Mások művészi tevékenységekkel töltődnek, de miként gyűjti az energiákat a festő?
– Ugyanúgy, mint mások: sportolással, utazással. Nem gondolom, hogy az én szakmám nagyon különbözne a többi foglalkozástól. Ugyanúgy vannak szépségei, árnyoldalai, az alkotói folyamat nem igényel semmi misztikumot. Nincsenek művészi allűrjeim, átgondoltan festek, tudatosan építem fel a munkafolyamatokat.
Az utóbbi időben magam is elkezdtem gyűjteni izgalmas, inspiráló tárgyakat, ez is az alkotó folyamataimat támogatja. Először régi, kézzel csomózott szőnyeget vásároltam, később bútorokat, szobrokat. Ezeket ma már cserélgetem is, hobbimmá vált, hogy régi, szép tárgyakkal foglalkozom.
Érzek egyfajta kettősséget az életedben: egyszerre vagy magában alkotó elmélyült festő és a filmes munkákban pörgő szakember.
– Néha bennem is felmerül, hogy ez már egyfajta skizofrén állapot, mert tényleg ezen a skálán mozgok a mindennapokban. Hol az egyik végén, hol a másikon. Úgy érzem, mindkettő kell ahhoz, hogy megtaláljam a harmóniát. Nem tudnék a festőállvány mögött állni folyton, mint ahogy egy nyüzsgő nap után jól esik a következőt csendben tölteni. Úgy látom, remekül megfér bennem ez a kétféle alkotó én.
