Napjainkban egyre gyakoribb, hogy az együtt élő személyek a közöttük fennálló, tartós, érzelmeken is alapuló kapcsolatuk ellenére sem kötnek házasságot egymással.
Élettársi viszonyról beszélünk minden olyan esetben, ha két – akár azonos, akár különböző nemű – személy házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben él együtt. Az élettársi kapcsolat szükségszerű velejárója a közös lakásban való együttélés és a szexuális közösség, bizonyos – kivételes – esetekben azonban ezektől az elemektől el lehet tekinteni (például idős korban, vagy az egyik fél betegsége esetén a nemi kapcsolat nem döntő elem). Elengedhetetlen feltétel továbbá, hogy a felek között az érzelmi kapcsolat mellett gazdasági közösség is fennálljon. A gazdasági közösség megállapítása szempontjában annak van döntő jelentősége, hogy a felek a közös céljaik érdekében együttműködjenek, jövedelmüket kettőjük boldogulása érdekében használják fel és azt a közös életvitelükre fordítsák. Önmagában persze nem zárja ki az élettársi közösséget, ha a pénzkezelést kizárólag az egyik fél végzi. Mint látható, az élettársi kapcsolat létrejöttéhez semmilyen hatósági elismerés, vagy nyilvántartásba vétel nem szükséges, az életközösség tényleges megkezdése azonban a vagyoni viszonyainkban alapvető változást eredményez. Mindaz a vagyon ugyanis – legyen az ingó, vagy ingatlan -, amit az együttélés ideje alatt szerzünk, fő szabály szerint közös szerzeménynek fog minősülni, és a szerzésben való közreműködés arányában közös tulajdonunkba kerül. Különvagyonunkban csak azok a vagyontárgyak maradnak, amelyeket az életközösségbe magunkkal hoztunk, illetve amelyeket az együttélés idején ajándékba kaptunk, vagy örököltünk. Ha ebben a tekintetben utóbb vita merülne fel, akkor az egyes vagyontárgyaink különvagyoni jellegét nekünk kell bizonyítani. Itt érdemes megemlíteni, hogy az élettársak – a későbbi vagyonmegosztási viták elkerülése, illetve rendezésének megkönnyítése éredkében – akár az életközösség megkezdése előtt, akár azt követően szerződéssel is rendezhetik egymás közötti vagyoni viszonyaikat. A törvény az ilyen szerződés megkötését alakszerűségekhez nem köti, de célszerű azt legalább két tanú aláírásával ellátva írásba foglalni. Speciális szabályok vonatkoznak az élettársak ingatlanvásárlására és közös építkezésére is. Ilyenkor a közös vagyoni megtakarításból vásárolt ingatlan, vagy a létrehozott építmény akkor is közös tulajdonba kerül, ha az adásvételi szerződésben valamelyikük neve nem szerepelt, illetve az ingatlan-nyilvántartásba tulajdonosként csak az egyikük került bejegyzésre. A tulajdonosként be nem jegyzett élettárs ezért bármikor felléphet párjával szemben, és kérheti a bíróságtól, hogy az ingatlan-nyilvántartás – megfelelő arányban – őt is tulajdonosként tüntesse fel. Ez a tulajdoni igény az életközösség megszakadása után sem évül el. Fontos megemlíteni, hogy saját, külön vagyoni ingatlanunk is közös tulajdonba kerülhet, ha azon az életközösség ideje alatt közösen értékemelő beruházást eszközöltünk. Ilyenkor, ha ez a beruházás tartós jelleggel új értéket hozott létre, akkor élettársunk – közreműködésének arányában – tulajdonjogot követelhet a külön vagyonunkat képező ingatlanunkra. Mint arról már volt szó, az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont, és ha a szerzési arány utólag már nem állapítható meg, akkor azt azonos mértékűnek kell tekinteni. Ellentétben tehát a házastársakkal, az élettársak anyagi hozzájárulásuk arányában lesznek részarányos társtulajdonosai a megszerzett javaknak, és ez a minőségük a vagyonközösség felszámolásáig fennmarad. Ha az élettársi kapcsolat megszakadása után a közös vagyon megosztása vitássá válik, akkor a szerzési arányról – és ennek megfelelően a közös vagyon megosztásáról – a bíróságnak kell döntenie. Az élettársi közös vagyon megosztására irányuló perekben a bíróságnak fel kell derítenie az élettársak jövedelmi és személyi viszonyait. A szerzésben való közreműködés arányát tehát nem lehet kizárólag a jövedelmek összevetése alapján megállapítani, hanem értékelni kell mindazokat a szolgáltatásokat, amelyeket akár pénzben, akár munkában nyújtottak a felek. Így például a háztartásban végzett munka is a szerzésben való közreműködésnek számít. A bírói gyakorlat a szerzési arány megállapítása során figyelembe veszi azt is, hogy valamelyik fél rendelkezik-e olyan jogosítvánnyal, működési, kisipari (egyéni vállalkozói) engedéllyel, vagy szakképzettséggel, amely alapján a felek közösen folytatnak jövedelmet biztosító tevékenységet. Ilyenkor az engedéllyel, szakképzetséggel rendelkező fél javára az engedély, szakképzettség meglétét a szerzési arány megállapítása során külön értékelni kell. Hasonlóképpen kell értékelni azt is, ha valamelyik élettársnak különvagyona van, és ebből haszon származik (például a lakását bérbe adja). A különvagyon haszna nem minősül az élettársak közös jövedelmének, viszont ezt a különvagyonnal rendelkező fél javára hozzájárulásként kell elszámolni. Végezetül fontos hangsúlyozni, hogy az élettársak szerzési arányát az élettársi együttélés idejére egységesen lehet csak megállapítani. Nincs lehetőség ezért arra, hogy egyes, az életközösség ideje alatt szerzett vagyontárgyak esetében a bíróság külön vizsgálja azt, hogy az adott vagyontárgy megszerzéséhez konkrétan milyen módon járult hozzá valamelyik fél. Az élettársi együttélés ideje alatt szerzett teljes vagyonra vonatkozóan kell megállapítani a szerzési arányokat, és ennek megfelelően a vagyoni kérdések rendezése, a közös vagyon megosztása is csak egységesen történhet.
