Az ember ül az asztalnál, és csak ámul. Még enni is elfelejt. Persze, hiszen megigézte az amarillisz, amely már váza nélkül is úgy néz ki, mintha eleve egy zöld vázában látta volna meg a napvilágot – az ember gyönyörűségére.
Egyik fajtáját hölgyliliomnak is is hívják, de a többi is csodaszép nevet kapott, például Királyi bársony, Karácsonyi ajándék, Belladonna… A virágok csodát tesznek. Megnemesítik az embert, kifinomulttá és gálánssá nevelik. Mert ugyan kinek jutna eszébe például libatepertőt falatozni lilahagymával – zsírpapírról – egy amarillisz társaságában? Az ilyesmi éppoly botrányos lenne, mint amilyen elképzelhetetlen volt annak idején Rambuillet márkinő szalonjában (másképpen: a jó modor szülőszobájában) kardot viselni. A nemes francia dáma hozta egyébként divatba, hogy vázába rakott virágok díszítsék a lakást, s persze a terített asztalt is. Azóta is kedvelünk virágokkal dekorált asztalok mellett üldögélni, el-elálmélkodni a szirmok szinte nem is e világi szépségén. Az ember kissé zavarbajön, mert hiszen ő soha nem lehet ilyen szép, hiába fedezi fel a katódcsövet, a mikrocsipet, a gőzmozdonyt, hiába ragyog fel szemében az üdvözültek fénye – mi az egy amarillisz eredendő tüneményéhez képest! Ami vigasztaló – ha igaza van Szophoklésznek -, hogy az ember viszont mindennél csodálatosabb. Többek között azért, mert eszébe jutott amarilliszt tenni az asztalára. Csoda történt.
