A Sotheby’s közép-európai művészeti aukcióján az elmúlt évekhez hasonlóan most sem szerepelnek román festmények. Bár külföldi műkincsgyűjtők is keresik a román művészek képeit, a kivitelt sok esetben lehetetlenné teszi az, hogy nagyon sok alkotás szerepel a védett műkincseket tartalmazó úgynevezett nemzeti leltárban.
A tehetséges festők Romániában maradt képei így nemigen kerülnek külföldre, nem ismeri meg azokat a nagyközönség, nem értékelődnek fel a reális mértékben, és az országon belül piaci áron alul cserélnek gazdát.
48288-7047-fubenheverolany-d0000382D8892abcb6f95.jpg
Az országon belül azonban élénk a kereskedelem. A legális festménypiac éves forgalma meghaladja a 3 millió dollárt, és ez várhatóan tovább növekszik, hiszen egyre többen ismerik fel, hogy a műalkotások jó befektetést jelentenek. Romániában a bejelentett áron elkelt képek közül minden idők legnagyobb értékű festménye 2003 novemberében cserélt gazdát az Alis aukciósháznál, 68 ezer dollárért. A Fűben heverő lány az egyik talán legismertebb román festő, az impresszionistákhoz sorolható Nicolae Grigorescu alkotása. A második helyen is egy Grigorescu-alkotás szerepel: a Kis csobán (azaz pásztorfiú) 2001 augusztusában 50 500 dollárért kelt el. Nem kell szégyenkeznie a másik nagy 19. század végi klasszikusnak, Ion Andreescunak sem: Parasztasszonyfej sárga tulipánnal című képének ára 44 444 dollár volt 1999-ben. Mielőtt azonban azt gondolnánk, hogy csak e két festő hagyatéka számít értéknek, meg kell említenünk, hogy például Iosif Isler Tatár nők című alkotásáért is szívesen fizetett ki új gazdája 15 ezer dollárt. Romániában a nívós festmények ára az elmúlt időszakban jócskán emelkedett. Természetesen itt is Grigorescu képei a listavezetők: egy 1990-ben 300 dollárért vásárolt kép ma 50 ezret is érhet. Érdekes módon ha a külföldön elérhető árat vennénk figyelembe, az értékes festmények listája némiképp módosulna. Szakértők szerint a Romániában igen nagyra értékelt Grigorescu-, Aman-, Petrascu- vagy Luchian-művek a nemzetközi piacon nem érnek különösebben sokat. Külföldön a legelismertebb román művész alighanem Constantin Brancusi, akinek egy szobra nemrég 27,5 millió dollárért kelt el New Yorkban (VG, 2005. május 30., 19. oldal). Szintén nagyon elismert Brauner Victor, aki élete nagy részét – Brancusihoz hasonlóan – Párizsban töltötte. Műveiért párizsi és New York-i árveréseken kétmillió dollár körüli összeget is megadnak. A két világháború között élt Sabin Nalasa alkotásai Romániában is értékesnek számítanak, ám nem adhatók el ugyanolyan jól a hazai piacon, mint külföldön. A Hold szonátája című festménye ugyan nemrég odahaza is 329 millió lejért (több mint kétmillió forintért) kelt el, de csakis a külföldi piac árainak hatására. A román műkincspiacon elsősorban néhány neves aukciósház (Galeria Harul cu Tei, Alis aukciósház, Galeria de Antichitati Almar) szabja meg az árak szintjét, de ez nem feltétlenül jelent megbízható viszonyítási alapot. Többnyire a véletlenen múlik, hogy egy-egy gyűjtő mit és mennyiért tud megvásárolni, illetve később hol, mennyiért tudja eladni kollekciójának darabjait. Így az is zsákbamacska, hogy egy befektetésként vásárolt alkotás eladásakor lesz-e profit, és ha igen, mekkora. Bevett szokás, hogy a kereskedők megőrzik inkognitójukat, csak a műkincsgyűjtők szűk köre ismeri őket, tőlük rendelik meg a kívánt alkotást, és azok megszerzik. A műkincsek csak akkor kerülnek az aukciósházak galériájába és nyilvános árverésre, ha azokat végképp nem tudják másképpen értékesíteni. Nemritkán a kereskedők egyszerűen kicsempészik az országból az értékesebb tárgyakat. További probléma a kellő tapasztalattal rendelkező szakértők hiánya. Igazi ritkaságnak számít például az ezüsttárgyakhoz vagy az ikonokhoz értő szakember. Az erre szakosodott személyek többnyire csak azt tudják megmondani, hogy a szóban forgó tárgy melyik tágabban értelmezhető korba illeszthető, pontosabb dátummegjelölés nélkül. Megbízható értékbecslésről csak a legritkább esetben lehet szó. Ez azért is gátja a piac fejlődésének, mert nagyon keresettek a kis dísztárgyak, ékszerek, evőeszközök, kisplasztikák vagy akár a kisebb értékű festmények is. Ezeket a tárgyakat általában nem gyűjtők veszik, hanem olyan vásárlók, akik különleges ajándékot keresnek szeretteiknek. Az előzőekből látható, hogy az elmúlt másfél évtizedben a román műkincspiaci szereplők keresgélték a helyüket, a gyerekbetegségek egy részét még nem heverték ki, és a kamaszkor még javában dúl, de mindent összevetve jó irányba haladnak egy kiegyensúlyozott piac kialakítása felé. A kérdés csak az, hogy meddig tart még a bizonytalanság és útkeresés időszaka. Románia a magángyűjtemények gazdagsága alapján jelenleg a világ huszadik műkincsnagyhatalma – számítja az ottani műkincsgyűjtők egyesülete. Voltak ugyan a mainál virágzóbb korszakai is az országnak – a két világháború között a rangos tizenharmadik helyet tudhatta magáénak ugyanezen szempont alapján -, mindazonáltal a jelenlegi huszadik hely is igen megtisztelő, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy az ország maga mögé utasítja egyebek közt Ausztriát is. A román középosztály és értelmiség – akár ősi nemesi származású volt, akár hirtelen gazdagodott meg – már a 19. századtól kezdve fontosnak tartotta a műkincsgyűjtést. Szerencsés volt az is, hogy az 1950-es években, amikor sok szocialista ország nagyrészt felszámolta a magángyűjteményeket, Romániában visszafogottabb keretek közt, de tovább folytatódott a gyűjtés. A magánkollekciók számát tekintve egyébként három évszázada első Franciaország, utána következik az Egyesült Államok, illetve Nagy- Britannia. Románia mögé sorolódik ugyanakkor Ausztria, Magyarország, Csehország, Szlovákia, Szlovénia, Lengyelország, Bulgária, Görögország és Kanada is.
