Mostanság ugyan élettelen a kert, de korántsem vigasztalanul csupasz. Ilyenkor csodálható meg igazán a lombjukat vesztett fák és cserjék ágszerkezete, az ágyásokban maradt évelők és egynyáriak égnek meredő szárai pedig finom formáikkal, izgalmas struktúráikkal, esetenként terméseikkel, tompa színeikkel is gyönyörködtetnek. A dértől szinte filigrán műalkotásoknak tűnnek, és még inkább megkapó látványt nyújtanak, ha megcsillan rajtuk a sápadt napfény.
Bár nálunk is őshonos, kertekben csak ritka vendég a lampionvirág (Physalis alkekengi). A kb. 60 cm magasra növő, elágazó szárú évelő felfúvódott termésének skarlátpiros burka feltűnő színfolt a téli fehérségben.
A közönséges borostyán (Hedera helix) különc módon ősszel kezd el virágozni, hogy tavaszra érleljen mutatós, fekete bogyótermést. Örökzöld leveleiben fagyos teleken egy antho cyanin nevű festék képződhet, amely tavasszal elmúló vöröses lombszínt kölcsönöz.
A kétnyári bojtorjánon (Arc tium lappa) a második évben jelenik meg az erőteljes szár, amelyen bíborlila fészekvirágzat fejlődik. Az egynyáriak közül érdemes meghagyni néhány tő borzas kúpvirágot: a szirmukat vesztett virágfejek fagyosan ugyanolyan látványosak, mint a bojtorjánon a bogáncs.
A cserjék és fák alatti árnyékos területeken egész télen át megmaradnak a gólyaorrok (Geranium) 20-30 cm magas szőnyeget alkotó, kerekded levelei. Előfordul, hogy vörösesre színeződnek a hidegtol.
A természet művészien aprólékos fehér kontúrral emeli ki az ágakon és a talajszinten más évszakokban észrevétlen részleteket. Igazi csoda, ahogy a bolyhos virágokon, valamint a leveleken megtapad a zúzmara!
