Évekre száműztem a teraszról, de az újdonságok nem kárpótoltak érte. Hiányoztak romantikusan leomló hajtásai, késő őszig dúsan nyíló virágai. Tavaly a muskátli – egy óriási cserépben – visszaköltözött kedves növényeim közé.
43684-1875-4677-s-d00002CB87bff2f15838d.jpg
Lehet mondani, hogy túlságosan mindennapos, hogy minden ablakban és balkonon muskátlit látunk, ám az nem véletlen, hogy a szebbnél szebb, új egynyári virágok nem tudták feledtetni ezt a kevés gondozással is látványos növényt. Azok, akik unalmasnak találják, talán nem ismerik a változatos hibrid-fajokat és az érdekesebb fajtákat. A szokásostól eltérő elhelyezés és az egyéni habitushoz illő edények további lehetőségeket kínálnak az újszerű látvány létrehozására. Ebben segítenek a fantáziával kiválasztott növénytársak (például búzavirág, margaréta, zsálya, petúnia, hajnalka stb.) is. A muskátli több száz évvel ezelőtt, holland kereskedők révén jutott el Dél-Afrikából Európába. A mai “csupa-virág” hibridek már alig-alig emlékeztetnek a kis ernyősvirágzatú, két méter magasra növő vadmuskátlira. Őshazájában a gumót népgyógyászati célra, a porított szárat fogfájás ellen, a levelet illatszerként használták. Dél-Európában néhány fajt (Pelargonium graveolens) az illatszergyártás egyik alapanyagáért, a geraniolért termesztenek. Az alapfajokból keletkezett hibrideknek ma sok száz fajtáját ismerjük: jó néhány a kedvencek közé tartozik, míg mások – érdemtelenül – a háttérben maradtak. Jellegzetes tulajdonságaik (a szülőpároktól örököltek és az újak) alapján a muskátlik több csoportba sorolhatók. A közönséges, vagy kerti muskátlit álló muskátlinak is nevezik. Húsos, enyhén szőrös szára 30-35 centiméter magasra nő. Levelei kerekded formájúak, vagy karéjosak. Gyakran látható rajtuk a jellegzetes gyűrű alakú, sötét levélrajzolat. Telt és félig telt virágúak egyaránt találhatók közöttük. A gömbbé formálódó virágernyő a vörös és a rózsaszín minden árnyalatában létezik, sőt lazacszínű és fehér fajtái is gazdagítják a választékot. Az utóbbi évtizedek nagy sikere a futómuskátli, amelynek őséből, a pajzsmuskátliból állították elő a századfordulón a vörös, rózsaszín, fehér, telt, vagy félig telt virágú fajtákat. A hajtások csüngenek, vagy futnak, alig bolyhosak, esetleg csupaszok, a levelek alakja pedig a borostyánra emlékeztet. Ide tartozik a Cascade csoport is, amelynek tagjai jól megkülönböztethetők a többi futómuskátlitól: virágaik szimplák, kicsik és díszes formájúak (inkább a vadmuskátliéra hasonlítanak), ám olyan bőségesen jelennek meg a hajtásokon, hogy a levelek szinte eltűnnek mögöttük. Ráadásul öntisztulók, ami annyit jelent, hogy az elnyílt virágok összesodródnak, de nem hullnak le, vagyis nem szemetelnek. Aki viszonylag kevesebb virággal is beéri, de szívesen tölti idejét illatos növények társaságában, az válasszon illatos muskátlit. A Pelargonium, azaz a muskátli nemzetségében több faj levele kellemes illatú, ráadásul ezek a levelek változatos alakjukkal (bodros, páfrányszerű, kerekded) is díszítenek. Például a P. fragrans törékeny levelei fenyő-, a P. graveolens rózsa-, a P. crispum bodros levelei citromillatúak. A nemesített hibridek – a narancstól a fahéj illatáig – számos meglepetést tartogatnak. Ha egy cserépbe több palántát ültetünk, pompás kis bokorrá növekednek. Angolmuskátkinak, vagy nemesmuskátlinak nevezik azokat az erőteljes növekedésű, a szobában is tartható hibrideket, amelyek a nagyvirágú és a fásmuskátli kereszteződéséből származnak.
43685-1876-4679-s-d00002CB9f0a7ab76cc86.jpg
A látványosan nagy virággömbök az őket körülvevő levelek közepén helyezkednek el. Színük a piros rikító és pasztell árnyalatain keresztül a fehérig változik, de léteznek elbűvölően szép mélybordó és mélylila fajták is. A szabadban félárnyékos helyen érzik jól magukat. Valamennyi muskátli gazdag virágzásának és jó erőnlétének titka a gyakori öntözés és augusztus végéig a heti egyszeri tápoldatozás. Angliában nagy kultusza van a levéldísz muskátliknak. Nem véletlenül, hiszen ezek a különleges levélmintázatú muskátlik Nagy-Britanniából származnak, legalábbis a levelükön megjelenő jelenséget (klorofildefekt) itt írták le először 1853-ban. Ma csaknem ötven fajtáját ismerik és gyűjtik is rajongói. Érdemes palántát szerezni belőlük, mert festői mintáikkal varázslatos díszei lehetnek a terasznak, kertnek egyaránt.
Tóth ÁgnesA SZERZŐ FELVÉTELEI
