Saját maga mutatja be az általa tervezett-alakított kertet Petrik Adrien építész. Hogy szeretetteljes barátság fűzi valamennyi növényhez, vagy a kert megformálásánál felhasznált anyagokhoz, az minden szavából kitetszik. Talán ettől a szeretettől olyan barátságos és emberszerű ez a világ.
A kertünk, amiért igazából minden történt – falura költözés, építkezés – igazi anti tulajdonságokkal rendelkező földdarab. Bár keskeny és meredek, viszont északi és kavicsos. Világos, hogy szerelem volt első látásra. Azért már akkor is akadtak elbűvölő tulajdonságai, amikor megvettük. A legfontosabb, hogy hatalmas. És jó régi kert. Ezalatt az értendő, hogy termő gyümölcsfák (cseresznye, meggy, sárgabarack, alma, körte, szilva) és szőlőtőkék pompáztak benne – legalábbis mielőtt az építkezés mindent elkövetett, hogy sivár sitt-halmazzá és meddőhányóvá varázsolja. Heroikus volt a küzdelem, ám végül a természet és én kerültünk ki győztesen (valószínűleg jól választottam ki, hogy melyik oldalra álljak). A meglévő, régi kert mellett jó adottságnak számított még a támfal és a körben magas fallal körülvett, kis, sík alsó kertrészlet. Ez olyan gondolatindító is volt. És ebben a kertrészletben állt egy százéves süvegfenyő, aki most már százhat éves, és mára a sóderhegyek és betonszivattyú-tappancsok emlékét is kiheverte. A ház tervezésénél az egyik legfontosabb szempont az volt, hogy a lehető legtöbb szoba kontaktusba kerüljön a kerttel. Így a ház mintegy ráfekszik a meredekségre: a földszint tulajdonképpen három szinteltolás, plusz alul a pince, plusz felül az emeleti hálószoba a teraszáról a kertbe vezető híddal. Öt szinten lehet a kertbe menni. A kertkapcsolat pedig szintben való kapcsolatot jelent. Nincs kiemelés, nincs feltöltés, nincsen néhány lépcsőfok. (És ebből nem származik semmiféle olyan gond, amilyeneket a sztereotip kételkedők most felvetnének. Víz, kosz, bogarak, egerek…) Volt egy ügyfelem (akinek házat terveztem, és nagyon tetszett neki, amit nálunk látott, de ragaszkodott a tisztasághoz), aki azt szerette volna, hogy a közvetlen kertkapcsolatba azért egy zsilipet iktassunk be. Vicces, de azért nem egészen elvetendő az ötlet, értsük egy kicsit másképp (azért aki tisztaságmániás, jobb, ha nem csinál kertkapcsolatot). Tehát zsilip helyett afféle piszokkoptató sávok azért lehetnek. Például kövezett út a bejárat előtt – nálunk még üvegház is van zsilipként -, vagy burkolt felületek a kerti ajtók előtt, a híd és a terasz az emeleti hálószobánál. A háznak amúgy sem kell élesen véget érnie a kert előtt. Lehetnek átmenetek, lehet télikert, üvegezett veranda, üvegezett tetejű konyha, fedett terasz, nyitott átrium, ilyesmik. A mi éghajlatunkon a kert március-áprilistól október végéig részt vehet az életünkben. Sőt, a macskáktól tanultam, hogy akár télen is, ha nincs szél, és süt a nap, ki kell ülni egy székre, kabátban, vagy pokrócba burkolózva (neki persze ilyen gondja nincs), és lehet lustálkodni meg tölteni a napcelláinkat. A kertbejutáshoz legjobb a földig üvegezett, kétszárnyas ajtó, mert ha csukva is van, látványban legalább összeköt a kerttel, ha meg kinyitjuk, eltűnnek a kint és bent határvonalai. A kertben tartózkodást valamennyire „installálni” kell. Nem lehet folyton ki-be hurcolni a dolgokat. Ülőalkalmatosságnak még az építkezés folyamán az egyik legolcsóbb megoldást választottuk: a sörpadot, viszont abból vettünk mindjárt kettőt. Később az egyiket kicseréltük háttámlásra, hogy még tovább legyen kedvünk kint üldögélni a vacsora után. Ha kint van a kertben az asztal, és nagyon közel a konyha, akár mindig lehet a szabadban enni. Nekem az elektromos kerti világítás nem hiányzik, nagyon szeretem a gyertyafényes vacsorákat. A konyha előtti résznek a burkolata a maradék téglákból készült. Pontosan megterveztem az egésznek az ívét, s hogy a különböző színű téglák milyen ritmusban következzenek. Az egyik ék alakban elkeskenyedő részhez megkértem a kőműveseket, hogy az eltört darabokból raknának mozaikot. Annak ellenére, hogy már vége felé járt az építkezés, és jó úton jártak az extráim elfogadásában, gyanakvást és némi sajnálkozást véltem felvillanni a szemükben. „Azt a pár téglát nem akarja megvenni? Ezen kell spórolni? Törött téglák a burkolatba? Bolond” – vontak vállat lemondóan, de csinálták, ahogy kértem. Földbe rakták a téglát, homokágyba („ki hallott már ilyet?”), csak a szélső sort fogták meg egy csík betonalappal („legalább azt muszáj betonozni, mert szétrúgják az egészet”). És mikor kész lett, látták, hogy jó, és őszintén sajnálták, amiért nem előbb jutott eszembe, mert milyen szép lett volna mozaikból csinálni a konyhában is. Nagyon jó lett ez a felület. A résekből kinő a fű, a pitypang és a primula. Burkolat is meg nem is. Néha vágni kell a füvet rajta, de eső után nincs sár. A meredek hegyoldal miatt, s mert egy germersdorfi cseresznyefa áll ott, az épület háta mögötti kertkapcsolat kicsit meredekre sikerült. Bástyát építettünk a cseresznyefának, ami egyben a beépített sokféle bontott tégla címerbemutatója is. Ez a keskeny rész a leghátsó szeglete a háznak, mégis nagyon ki kellett találni. A kérges, szélezetlen faburkolat alatt, kavicságyba került a párnafa, és itt fut egy rácsos nyitott csatorna, amelyik elvezeti az esővizet zivatar idején. A fára jó kilépni, egy láthatatlan csapóajtó alatt pedig esővízgyűjtő ciszterna is van, amiből a hortenziákat és a rododendronokat locsolni tudjuk. Ezek a burkolatok öregszenek. Szerintem szépen. Jó barátságban vannak a növényekkel is. Nem hibátlanok, nem örökéletűek és nem drágák. Ahogy a legtöbb fontos dolog körülöttünk.
