A belvárosból kertes családi házba vágyódó vendéglátónk az egyik főváros közeli faluban találta meg azt a helyet, ahol a növények iránti olthatatlan imádatának hódolhat. A régi svábház verandája, annak előkertje, illetve az utat szegélyező, keskeny kertrész ugyancsak megmozgatta a fantáziáját!
– Szerencsém van a verandámmal – mondja Erika -, mert rajtam kívül senkit nem érdekel a családban, így kizárólag én vehettem birtokba minden „porcikáját”. A falakat szándékosan nem festettem ki évek óta, hogy idő koptatta patinája méltó hátteret adjon a rozsdás növénytartóknak, az ütött-kopott kétszáz éves hajóládának, a szétszáradt fakorlátnak, a rusztikus kaspóknak és a kidobásra szánt, öreg terrakottacserepeknek. Az utóbbiakban igénytelen, ám nekem kedves, különféle pozsgások, kövirózsák, kaktuszok burjánzanak a veranda parapetfalának széles deszkaperemén és a tetőtartó gerendára függesztve, lógatva. A futónövényekkel (vadszőlő, borostyán, futórózsa) függönyözött veranda a „budoárom”, időnként a munkahelyem és a megnyugvás színtere, ahol régi kalitkában pinty-bébiket nevelgetek a „nemtörődöm” szüleik segítségével figyelemmel kísérve a magánéletüket. Ez az én privát valóságshow-m. Persze Erika nem csupán a verandát, hanem az azt kísérő, csöppnyi kertet is dédelgeti. – Sosem vásárolok egynyári növényeket, mert szomorúsággal tölt el a pusztulásuk, sajnálom őket rövid életükért. Inkább olyan évelőket telepítek, amelyek sokat és hosszan virágzanak. Csodálattal figyelem a fejlődésüket, hogy kedvelik-e azt a helyet, ahová ültettem őket, és igyekszem kompozícióba rendezni valamennyit, színük és formájuk harmóniájára alapozva. A közelben lévő üzlet tetőterében kialakított boltocskában fantasztikus kerti dekorációkra akadtam, amelyeknek nem tudok ellenállni. Hol egy kőangyal „szólít” meg, hol meg a patinás virágtartó, aztán a láncon lógó madáritató és így tovább. Kora tavasztól késő őszig a veranda a szobám, a kertem pedig az előszoba.
