Interjú Szilágyi Veronikával, a műtárgy restaurátorával.
Hogyan válhat a századelő társasági rovata bizonyító erejű dokumentummá egy műtárgydatálási kérdésben? Hogyan ötvözi egyetlen, bár impozáns méretű műtárgy az elmúlt korok ötvösművészetének és zománcdivatjának legkülönbözőbb technikáit? Szilágyi Veronika tárgyrestaurátort az Iparművészeti Múzeum egyik legszebb historizáló-eklektikus ötvöstárgya, az újonnan restaurált Gundel-tál történetéről és titkairól faggatjuk.
Szikra Renáta: A Gundel-tál volt az első komolyabb restaurátori munkád. Gyakran előfordul, hogy végzős restaurátor hallgatókra bíznak ilyen reprezentatív darabot?
Szilágyi Veronika: Valóban ez az eddigi legnagyobb és legösszetettebb megbízásom, mondhatjuk mestermunkának is, hiszen a Gundel-tál restaurálása a sikeresen megvédett diplomamunkám. Tárgyrestaurátorként végeztem a Képzőművészeti Egyetemen; ez a szak kicsit szeparáltan működik, bár órákra bejárunk az egyetemre, sokkal szorosabb kapcsolatban vagyunk a Nemzeti Múzeummal és az Iparművészeti Múzeummal. Két és fél évet önkéntesként is dolgoztam a két múzeum ötvös osztályán, így volt időm alaposan megismerni a gyűjteményeket. Gyakorlati feladatokat kaptam már korábban is, kisebb régészeti anyagok tisztítását, idővel a kiegészítését és restaurálását is rám bízták, de az, hogy diplomamunkának választhattam a Gundel-tál restaurálását és megkaptam rá az engedélyt, az a különleges bizalom jele volt. Hogy rám bíztak egy ilyen fantasztikus műtárgyat, amit egyébként ki sem engedtek a múzeum falain kívülre. Korábban nem volt még szétszerelve sem, az első alapos állapotfelmérést is én végeztem.
A Gundel-tálat ékszer szépségű zománcberakások díszítik. De mit jelent maga a fogalom? Miért rekeszzománc a neve?
Nagyon ősi technikáról van szó, már az egyiptomiak is használtak hasonlót, bár akkoriban még csak a megőrölt üvegpasztát keverték össze ragasztóanyaggal és azt simították be a kis mélyedésként kialakított rekeszbe. Ezek többnyire ékszerek voltak. A rómaiak sem olvasztották még az üveget, kisebb-nagyobb darabokkal készítettek üvegberakást. A rekeszzománc első igazi fénykora a Bizánci Birodalom idejére tehető, és az általuk használt technika a következő ezer évben sem sokat változott. A hordozóanyag kialakítása alapján különböztethetünk meg egyes fajtákat, ilyen például a süllyesztett vagy maratott zománc.
A teljes interjút az Artmagazin.hu-n olvashatod el ide kattintva.
A Lakáskultúra Online ott van a Facebookon is! Klikkelj ide, és lájkolj minket a legújabb lakberendezési trendekért, kreatív ötletekért és a magazinnal kapcsolatos friss infókért, valamint látogass vissza a www.lakaskultura.hu-ra, ahol új lakásokkal, tippekkel várunk minden nap!
