Érdekes élmény végignézni egy épület születését, ahogy egy szokatlan, sokáig fel sem ismerhető szerkezetű ház egyre nő, majd egyszer csak ott áll, készen.
Néhány éve az Aranyvölgy még a főváros „alvó” területe volt. A szerencsés, viszonylag nagyméretű telekosztás, a völgyet övező Péter-hegy védett erdősávja, kertváros kiépítését tette lehetővé. Telkenként felvásárolva a terület egy részét, „provinciális modern” építészeti stílusú házakat kezdtünk itt építeni. Ami Európa más tájain már régen kialakult – az igényes, helyi sajátosságokat kihasználó családi ház -, az nálunk még csak szórványosan bukkan fel a posztmodern és az eklektika szűnni nem akaró divatja – mondhatnám: ízlésterrorja – mellett. Úgy gondoltuk, ha a kertvárosi villanagyed egybefüggő területén olyan képet mutatunk be, amely a hasonló gondolkodású építészek egyedi épületeiből áll össze, azzal felbátorítjuk azokat, akik ilyen házakban szeretnének élni, s akiket örömmel tölt el, hogy az ablakukból kitekintve hasonló vizuális élmény köszönt rájuk.
A telek mérete éppen megfelelt egy ikerház építéséhez. Amivel ki akartunk lépni az ilyen típusú épület adta kötöttségekből, az a ház nyugati oldalán megjelenő hatalmas télikert. Családi háznál nagyon fontosak a kint és a bent határait minél inkább feloldó megoldások, hiszen az ember természetes vágya a kert közelsége, a természet évszakok szerinti változásaink folyamatos megtapasztalása. A télikert éppen ezt a vágyunkat teljesíti – s erre épül az egész ház alapgondolata: a transzparens, fényjárta terek kialakítása.
A ház eredetileg két testvérnek épült, de az élet úgy hozta, hogy ma mégis vevőkre vár. A helyzet megváltozása érdekes, s némiképp keserű tapasztalattal gazdagította ismereteinket. Nevezetesen, hogy itt, a mi hazánkban valami újhoz kedvet teremteni, majdnem olyan, mintha holnaptól csak szép barna rozskenyeret akarna sütni a pék. Aki kóstolta, érzi, milyen finom, de hát mindenki más fehér bucit vesz… Pont emberünk legyen az első, aki rákap a másmilyenre? Mit szól a család, a barátok serege és a sarki fűszeres?
Így van ez az épületekkel is. Fiatalok állnak kikerekedett szemmel a nappali közepén, rajonganak a ház minden szegletéért, meg nem álmodott álmaik válnak valóra, már holnap költöznének. Csak hát a vételár kifizetésében benne vannak a szülők, a nagynénik, a közeli és távoli rokonok, vagy, ha nem, akkor is: ilyen sok pénz elköltésénél mindenkit meg kell kérdezni. És jön a család, még a nagymama is… Rövid úton kiderül, hogy itt semmi nem „szabályos”, hogy nyomokban sem lelhetők fel az előkelőség dél-amerikai szappanoperákból ismert szimbólumai vagy a honi „luxus” emblematikus anyagai. Ráadásul ki hallott már olyat, hogy a kinti falakon angolvörös faburkolat legyen?! Mindez a többieknek túl „modern”. És a fiatalok szemében egyszer csak kihuny a fény, és megjelenik „az idősebbek mégis csak jobban tudják, mi a jó nekünk, talán mi tévedünk” tompa árnyéka. És nekiindulnak egy minden nagynéninek tetsző márványpadlós, aranycsapos, kovácsoltvas barokk kertkapus „igazi” házat keresni.
Ám szerencsére, ha nem is könnyen, de az azonos módon érző és gondolkodó emberek mindig megtalálják egymást. Esetünkben mi, tervezők, építők és azok, akiknek érték a fa, a kő, az üveg, a bontott tégla kézműves szépsége, a terek és gondosan megválasztott belső anyagok egyszerű, jól áttekinthető rendje és harmóniája. Ők megtalálnak minket – mi nekik építünk.” Tervező: Hanusovszky Katalin, Szöveg: Bors Edit, Hanusovszky Katalin, fotó: Szathmáry Zoltán H&K 2005/3