Kodolányi Gábor formatervező-dizájner eddigi pályafutása és egyedi stílusú bútorai inspirációt jelentenek sok szakmabeli számára. A művész szerint a magyar dizájn új lendületet vett generációjával, és arra buzdítja kortársait, hogy minél több nemzetközi kiállításon vegyenek részt.
– Beszéljünk egy kicsit a szakmai élettörténetedről. Mikor döntötted el, hogy formatervezéssel kívánsz foglalkozni?
– Ez valahogy adta magát. Művészek között nőttem fel, és bár a szüleim megpróbáltak távol tartani a művészettől, engem már kiskoromban is csak az alkotás érdekelt. Életem első megrendelését 14 évesen kaptam, amikor 34 kerámia lámpabúrát készítettem egy kávéháznak.
– Tanítottál a győri egyetemen. Mit gondolsz, mennyire interaktív szellemi műhely ma egy felsőoktatási intézmény?
– Sajnálom, hogy abba kellett hagynom, de már nem fér bele az időmbe. Egyébként rajzot tanítottam, ami elsősorban technika. Ugyanakkor fontosnak éreztem, hogy a diákok képesek legyenek teljesen átadni magukat a rajzolás folyamatának. Az órák elején gyakran South Park-részleteket néztünk, hogy egy kicsit kizökkenjenek a napi rutinból. Volt néhány tanítványom, akik az egyetemen kívül is megkerestek, ilyenkor esztétikai kérdéseket próbáltunk megoldani, és mindig izgalmas beszélgetéseket folytattunk.
– Tudatosan nem határozod meg a stílusodat. De talán van olyan anyag, irányzat, amelyhez mindig szívesen visszatérsz.
– Ez folyamatosan változik. Szeretek fával dolgozni, pontosabban álgesztes kőrissel. Csodálatos anyag, tejeskávés-fehéres erezettel és fantasztikus tejberizsillattal. Mostanában pedig egyre inkább érdekel a fém is. Stílusban talán a modern, mégis romantikus Avignon darabok állnak hozzám a legközelebb.
– Mi inspirál különösen egy-egy tárgy vagy kollekció megálmodásakor?
– Az utazás. Sokat utazom, és a legmeglepőbb pillanatokban jönnek az új ötletek. Gyakran araszolok autópályákon az építkezések miatt keletkező dugókban, és még ezekből is átemeltem bizonyos motívumokat a készülő új bútorokba. Amúgy is szeretek meghökkentő, nem odaillő elemekkel dolgozni. Erre jó példa a finom és elegáns Avignon előszobai kispad fogassal: itt a fogas voltaképpen egy gereblye.
– Hogyan zajlik a tervezés-megvalósítás folyamata?
– Egy mappába mindig feljegyzem az új ötleteimet, általában legalább száz friss vázlat található benne. Tavaly ebből körülbelül negyvenet sikerült megvalósítanom. Először mindig egy-egy darabot készítek el, és később derül ki, lesz-e belőle egész kollekció. Nekem is vannak komoly gépeim, de legtöbbször külső résztvevőket, beszállítókat is igénybe kell vennem. Ez nem egyszerű, mivel egy-két kivételtől eltekintve kevesen tudnak hosszú távon megbízható minőséget produkálni. – Egyszer úgy fogalmaztál, számodra fontos az alkotás öröme, ezért is részesíted előnyben a kis szériákat – ez azt is jelenti, hogy nem szeretnétek növekedni?
– Megrendelésből szerencsére nincs hiány, az alkotásban nem kényszerülök kompromisszumokra. A fejlődést most az jelentené, hogy a kapacitás bővüljön. Ettől még megmaradnak a kis szériák, de egyrészt kevésbé fogok függeni a beszállítóktól, másrészt több megrendelésnek eleget tudok majd tenni. Az álmom az, hogy létrehozzak egy saját kis üzemet. Már ki is néztem egy alkalmasnak tűnő, 300 éves magtárt. Háromszintes lenne, alul egy műhely, felül műtermek, középen pedig hálóhelyiségek. Ugyanis sokan jelentkeznek be hozzám tanulni külföldről, és így az elszállásolásuk is megoldódna.
– Számos kortársad példaként tekint rád. Mit tanácsolnál nekik?
– Úgy látom, a mi generációnkkal új lendületet vett a hazai dizájn. Sokan vagyunk, teljesen más mentalitással és tervekkel, mint az idősebb generációk. Ez nem is baj, mert így legalább nem keresztezzük egymás útjait. A fiatalokkal sokat találkozunk kiállításokon, ami igen jó, mert egy ilyen megjelenés a legjobb marketingbefektetés. Én Londonban állítottam ki először, de a jövő Koppenhága. Ha valaki csak egy kiállításon tud részt venni egy évben, mindenekelőtt oda érdemes elmennie!
