Örököltem egy 69 négyzetméteres lakást a Margit körúton.
Miután fél évig őrlődtemba terasz–nem terasz tengelyen, döntöttem, belevágok, felújítom a lakást. Azon a nyáronba könyveket lakberendezési magazinokra cseréltem, a filmekből, amikről kritikát kellett volna írnom, csak az enteriőrökre emlékeztem. Azután rábukkantam Gergőre, az épp munkanélküli srácra, aki designer akart lenni.
Egy Budapest–Erdély kocsiúton kezdtünk tervezgetni, majd legnagyobb meglepetésemre augusztusban ígéretéhez híven fel is hívott, hogy vágjunk bele. És belevágtunk. Ez előtt a lakberendezési késztetésem abban merült ki, hogy sötétkékre tapétáztam a gyerekszobám és világítótornyokkal plakátoltam ki az egri albérlet fürdőszobáját – volt hova fejlődni.
Az első tanulság, hogy a lakásfelújítás egész embert kíván, pláne, ha a lakásban maradt bútorokat saját kezűleg újítod fel. Ezért is jött kapóra, amikor szeptemberben kitettek a munkahelyemről, pénzügyi csőd miatt. Így egy hosszú lejáratú szülői kölcsönnel a háttérben teljes gőzzel beindíthattam a lakásfelújítást megszállott designerem segítségével. Mivel új bútorokra nem lett volna pénz, elhatároztuk, hogy míg a mesteremberek falat vakarnak, vízcsövet cserélnek, fűtést építenek és betonoznak, addig mi újraértelmezzük és felújítjuk a lakásban fellelhető összes bútort.
Így lett a konyhaasztalból mosdószekrény, a hokedlikből éjjeliszekrény, a zongorából kinyitható asztal és könyvespolc… Fantasztikus élmény kiszakadni abból, amit eddig csináltál, a számítógépet csiszolópapírra, hőlégfúvóra és ecsetre cserélni, este holtfáradtan ágyba zuhanni és nem gondolni arra, milyen kulturális és társadalmi eseményekről csúszol le éppen. Egyszer mindenkinek ki kéne próbálnia!
A másik nagy szerencse, hogy egy olyan embert találtam, akivel nagyon hasonló az ízlésünk és jól kijövünk emberileg is – bár néha le kellett törögetnem a szárnyait, amikor pink színű bútorokról és szőrös lámpákról álmodott, azt hiszem, a végeredmény abszolút kompromisszummentes lett mindkettőnk számára. Az egyik legemlékezetesebb napot Kauker Szilvi cementlap-műhelyében töltöttük el, ahol nyolc órán keresztül válogattuk a másodosztályú lapokat, majd becsomagoltuk őket és hajnali egy körül, a végkimerülés határán hordtuk fel a lakásba. Vagy vegyük például azt a pillanatot, amikor többheti keresgélés után este fél 10-kor egy városszéli barkácsáruházban végre rábukkantunk arra a csaptelepre, ami mindkettőnknek tetszett – amiről nem mellesleg később kiderült, hogy selejtes darab…
Jólesett arra hazaérni a vidéki konferenciáról, hogy egy gázcsőlámpa váza vár otthon, és remek érzés megmenteni a ronda barna ládát és félnapi megszállott kromofágozás és csiszolás után gyönyörködni a szép fehér példányban. Bár azt hiszem, nagy szerencsém volt a mesteremberekkel, azért így is akadtak nehéz pillanatok. Az egyik fő tanulság, hogy a lakásfelújítás soha nem annyiba kerül és soha nem annyi ideig tart, amennyit előre eltervez, kikalkulál az ember. Mindig lesz egy olasz csempe, ami nem érkezik meg a gyárból, és mindig szükség lesz még egy engedélyre, ami a hivatalnok asztalán hever hetekig, hacsak a zsebedbe nem nyúlsz. Ugyanakkor tény az is, hogy a lakásfelújítást nem lehet befejezni, csak abbahagyni. Ezért is rendeztem karácsonyi vacsorát abban az évben, hogy ami december 22-én asztalosműhely, az 24-ére kénytelen legyen otthonos és tiszta nappalivá alakulni. Noha ez sikerült is, az egyik legextrémebb tárgy, a húsdaráló lámpa például csak a beköltözés után egy évvel került a helyére.
Azóta hellyel-közzel visszatértem a rendes kerékvágásba, felismertem, hogy Gergővel ellentétben (akinek gazdára váró bútorai azóta megtalálhatók a tothgergodizajn.blogspot.com-on) én valószínűleg nem tudnám ezt ilyen energiával csinálni, ha nem a saját lakásomról volna szó, de azért néha még beszököm egy garázsba asztalt kromofágozni. És mindig hálás leszek a segítségemnek a gyönyörű lakásomért, az új hobbimért és a rengeteg megszerzett tudásért, no meg azért, mert nélküle valószínűleg az elmegyógyintézetben kötöttem volna ki, egy félig kész lakást hagyva hátra.
