Amikor a fiatal házaspár több mint tíz éve beköltözött a budai hegyoldalon épített sorházi lakásba, épp első gyermeküket várták, így nem igazán volt idejük az új otthon átalakításával foglalkozni. A három szinten elterülő lakást azonban egyre inkább korszerűtlennek érezték, amit nem tudnak igényeiknek megfelelően használni.
Mónika és Gábor már egy új otthon keresésének gondolatával játszadozott, ám Mónika barátnőjének, Kingának eszébe jutott, hogy kisfia barátjának édesanyja belsőépítész. A lakás korábbi kialakítása egyébként megfelelt a család akkori igényeinek. az emeleten volt a szülői és gyerekszoba, a földszinten egy kis konyha, a nappali és a fürdőszoba. A kertkapcsolattal rendelkező alsó szint azonban szinte teljesen kihasználatlan volt. Mónika barátnője „mókusházként” jellemezte a több szinten elterülő, zegzugos lakást, amelynek az ázsiai utazások során gyűjtött tárgyak évekig meleg és meghitt hangulatot kölcsönöztek. Időközben azonban nemcsak hogy megszületett a második gyermek, hanem fel is cseperedett, és lassan igényt formált egy önálló szobára is, amit nem kell bátyjával megosztania. A szülők el sem tudták képzelni, hol alakíthatnának ki maguknak egy hálószobát. A földszinten lévő nappalit épp eléggé felszabdalta a lépcsőházi folyosó, az alsó szintre pedig szinte úgy tekintettek, mintha nem is létezne, mert soha nem használták. Ekkor állt elő Kinga azzal az ötlettel, hogy bemutatja barátnőjének Radnóczy Eszter belsőépítészt. A szakember hamar megoldást talált a házaspárnak sok fejtörést okozó problémára: az emeleti szinten lévő szobákat meghagyják a gyerekeknek, a kihasználatlan alsó szintet pedig átalakítják a szülők igényeinek megfelelően. Ezzel a privát és a társasági élet tereit is sikerült egymástól elhatárolni. A cikk folytatása a Lakáskultúra novemberi számában olvasható.
