Mosolya most, így ötvenen túl is megejtően kisfiús. Kedvessége lenyűgözően őszinte. Semmi pózolás, semmi nagyképűség. A Székhelyi József otthonában töltött néhány óra után az ember szinte családtagnak érzi magát. Megtudjuk, hogy a családfő új „főszerepében”, a Szegedi Nemzeti Színház direktoraként pendlizik munkahelye és fővárosi otthona között, hogy a feleség, Neumann Ilona 25 évig a Magyar Operaház táncosa volt, most táncpedagógus, hogy a megsárgult fotón mosolygó „szemesemálljól” nagyapa ugyancsak huncut ember volt… És persze azt is, hogy a család minden tagja, a családfővel az élen, igen szereti az otthonát.
Székhelyi József, mint vérbeli színművész-ember, szeret is, tud is mesélni. Családi fészkük (anyagi rém)története előadásában valóságos sorsdrámává kerekedik. Ám a vége mégiscsak öröm és boldogság. – Hogy kronológiai sorrendben haladjunk, gyerek- és ifjúkoromat a Lipótvárosban, illetve a Terézvárosban töltöttem, nagyjából az itt látható és ezekhez hasonló stílusú bútorok között – kezd bele a történetbe házigazdánk. – Első házasságom után a bérlakásom is ezen a környéken volt, s csak az újabb családalapítást követően költöztem nagyobb alapterületűbe, egy többlakásos budai társasházba. Magasföldszint, kertkapcsolat, fák, virágok, madárfütty – szóval minden együtt volt, ami egy tőzsgyökeres pestit meghathat. Ám hamarosan kiderült, hogy a lakóközösség egy-két prominens tagja, ki tudja, mitől indíttatva, elképesztően ostoba rendszabályokat próbál ránk kényszeríteni. A pohár akkor telt be, amikor a kerthasználatot igyekeztek beosztani, úgy, hogy a saját lakásunk saját kertkapcsolatáról időről időre le kellett volna mondanunk. Szóval, a konfliktusok sorozata végül arra késztetett, hogy új hajlékot keressünk magunknak. Ettő kezdve apróhirdetések böngészésével keltünk és feküdtünk, sőt, a próbák és előadások szüneteiben is ezzel foglalatoskodtam. Történt pedig, hogy 1986 őszén a Pasaréti Filmgyárban egy sorozatnak szánt, betlehemi témájú filmben csuhás, szakállas, őszbecsavarodott hajú figurát alakítottam, s egy alkalommal a forgatás szünetében, mint már annyiszor, az éppen aktuális hirdetési újságba mélyedtem. Alig hittem a szememnek, amikor elsőként azt olvasom, hogy a Pasaréti úton egy kis kertes ház sürgősen eladó. Azonnal hívtam a tulajdonost a megadott telefonszámon, s megtudtam, hogy az ingatlan a filmgyártól mindössze néhány száz méterre van. Ezt azonnal látni kell, gondoltam, s úgy, ahogy voltam, csuhában, hófehér prófétai szakállal kocsiba pattantam, hogy megnézzem. Kiderült, hogy a kertes ház egy ismerősöm édesanyjáé, s a lakásnak nemcsak a beosztása, de az állapota is olyan tökéletes, hogy egy tisztasági festés után azonnal birtokba vehető. Ott és akkor – csuhában, szakállasan – igent mondtam, majd felhívtam a feleségemet a jó hírrel, aki az idegességtől kis híján elájult. Megjegyzem, erre minden oka meg is lett volna, minthogy egy árva megtakarított fityingünk sem volt. Ám a látvány, s az én töretlen optimizmusom, hogy néhány reménybeli film itt, a pasaréti stúdióban, amellyel a különbséget majd megkeresem, megnyugtatta. Azt persze nem tudhattam, hogy akkor forgattam itt utoljára, minthogy a filmstúdió nemsokára örökre bezárt. Nem részletezem, tény, hogy kölcsönökből, részletfizetéssel és egyéb pénzügyi manőverekkel végül is megoldottuk a helyzetet, és hamarosan beköltöztünk. Élveztük a családi ház nyugalmát, a szobányi nagyságú teraszunkat, a kertet, a gyümülcsfákat. Szóval béke és boldogság köszöntött be, ami mind a mai napig tart. Mindenkinek volt helye, kertje és gyümölcsfája is. Mindössze egy kis közjáték zavarta meg az idillt, hogy aztán egy magasabb szinten újra visszaálljon. Nevezetesen: Dani fiunk születését követően (aki eleinte kényszerűségből velünk, szülőkkel aludt egy ajtókeretben) bővítettük, és egyúttal átrendeztük a lakótereket. Dani pici korától áldott jó gyerek volt, a hangját nem lehetett hallani. Napközben. Ám amikor beletanult a felülés és a felállás tudományába, éjszakánként virgoncan gyakorolta ezeket a poziciókat, s minduntalan hangos szózatot intézett a családhoz, tudtunkra adva sikerélményét. Magyarul: másfél évig egy hunyást sem aludtnk. Ekkor jött el az a pillanat, amikor eldöntöttük, hogy külön szobát kap a kislegény, ahol kedvére prédikálhat, miközben a család többi tagja végre békésen durmol. Belevágtunk hát a tetőtér beépítésébe, megtoldva azt egy hozzá tartozó terasszal, s mindezt az alatta lévő, alsó terasz beépítésével. Az utóbbit eredetileg télikertnek szántuk, de ahogy készen lett, rájöttem, hogy itt tudok a legelmélyültebben dolgozni, így csak a „második szereposztás” szerint maradt meg télikertnek. A tetőtérben nyert 70 új négyzetméteren a két nagyfiú osztozik, egy-egy önálló szobával. A közös nappalijukból nyílik a terasz, a fürdő és a parányi teakonyha. A tetőtér-beépítéssel tehát kétgenerációs családi házat nyertünk. Dani fiunk a földszinti sarokszobát kapta, az édesanyjával élő Fruzsina lányom pedig, aki csak ritkán lakik itt, közös megegyezéssel a szuterént birtokolja. Sok tekintetben, így a bútorokat illetően is meglehetősen konzervatív vagyok. A feleségemmel együtt ragaszkodunk a régihez, a megszokotthoz, különösen, ha az családi vonatkozású is. Berendezéseink nagyobbik része örökölt, családi darab, a vásároltakat pedig ezek stílusához, hangulatához idomítva választottuk valamelyik bizományi áruházban. Annak ellenére, hogy – úgy mondjam – őspesti vagyok, imádok itt lakni. s minden hazajövetel egy kellemes kirándulás élményét adja. Ez a sokadik, talán a hatodik lakásom, ám most úgy érzem, innen egy tapodtat sem sehova. Hacsak nem visznek – de akkor meg már édesmindegy, hova.
