Vannak emberek, akiket művésznevükön ismer ország-világ; Kentaur éppen ilyen. S a „világ” ebben az esetben nem csak szófordulat, és nem is túlzás, hiszen Szlovákia, Csehország, Svédország, Dánia, Németország és Anglia éppúgy „munkaterülete” a művésznek, mint a Fülöp-szigetek vagy az Egyesült Államok.
A civilben Erkel László névre hallgató, sok műfajú „lényre” áll a pozitívra fordított mondás: ahová lép, ott babér terem. A színházi látványtervezésben – beleértve a díszletet, jelmezt, világítást és plakátot -, a pop-rock és a performance világában, (ez utóbbit feleségével, Bartha Andrea jelmeztervezővel együtt űzte), a videóklip-rendezésben és eredeti művészetében, a festészetben ma Kentauré az egyik legtitokzatosabb világ. – Cirka hat éve próbálok bejutni hozzátok. Korábban évente kábé négyszer hívtalak, aztán most, hogy besűrűsödött a remény, már inkább nyolcszor, s a nyolcból legalább hatszor külföldön értelek el.
44708-3001-1a-d00002F0765f822dd7120.jpg
Kentaur: – Ez csak véletlen. Amióta a manilai munkámról hazatértem, már közel sem dolgozom és nem is csatangolok annyit a világban. Néha Andreának is, nekem is befut egy-egy határon kívüli munka – neki most éppen Nyitrán, nekem Plymouth-ban -, de a nagy kalandozások helyett mostanában inkább Angliába járok dolgozni. Ám a tervek szerint a jövő évtől ismét több országba is eljutunk a munkánk során. – Viszont nem kisebb kalandba bocsátkoztatok, mint a lakásbővítés. Legutóbb a nappali helyén még kert volt, és az étkező is másképpen nézett ki. Kentaur: – Előttünk egy vízvezeték-szerelő bácsi és a felesége élt itt, s mert az asszony műköröm-készítő volt, a férje az akkori korszellemnek megfelelően a gyárból „kicsent” anyagokból a házhoz eszkábált egy „szalont”. S bár a háromszor négyméteres toldalék még a környék barkács-sufnijainál is riasztóbb lett, de mégiscsak: volt! Tizenhárom éven át hol ilyen, hol olyan funkciónak adott teret – de nem eleget. Andrea: – Ott, ahol egyszerre ketten is művészettel és tervezéssel foglalkoznak, soha nincs elég hely, hiszen mindkét tevékenység helyigényes, ráadásul más és más funkciókat kívánnak. A tervezést még csak tologathattuk ide-oda, de a piktúrához nyugalom kell. S mert az nem volt, Laciba, aki nagy vásznakkal dolgozik, éveken át „beleszorult” a festés. Egyszer csak úgy éreztem, ez tarthatatlan, és azt mondtam: ürítsük ki a kutricát, zsúfoljunk mindent a szobába, és állj neki festeni! Három-négy hónap alatt hihetetlen mennyiségű kép ömlött ki Laciból. Na, akkor dőlt el: bővíteni kell. – A tárgyak mintha a megnőtt térrel együtt sokasodtak volna. Ennyi holmi másutt zsibvásár lenne, nálatok viszont hangulat, stílus.
44713-3006-6a-d00002F08b62377f90bd5.jpg
Andrea: – Pedig itt semmi nem tudatosan történt, az egyetlen elhatározott lépés egy ebédlőasztal vásárlása volt. Érdekes módon a színházi munkáinkra nem jellemző ez a dúskálás: mindketten sok „minimalista” tervet készítettünk. Tehát az, hogy ilyen barokkosan élünk, nem egyfajta ízlést, stílust tükröz, hanem egyszerűen így alakult. Hoztuk magunkkal az átfestett, áthúzott régi darabjainkat, amelyek köré aztán persze újak is rakódtak. De már az előző, Madách téri lakásunkban sem úgy ment, hogy gondosan elképzeltük a berendezést, majd felkutattuk a bútorokat – egyszerűen bementünk a bizományiba, és megvettük a legolcsóbb, nekünk tetsző garnitúrát. Kentaur: – A tizenöt évvel ezelőtti fotókon ugyanezen a kanapén üldögélünk, legfeljebb nem a piros műbőrön, hanem az eredeti mohazöld – később vörös bársonyra, majd virágosra váltott – huzaton. A lényeg, hogy egyetlen olyan tárgyunk sincs, amiért bementünk volna egy áruházba, vagy bútorboltba, kivéve a marokkói csillárt, amire Andrea olyan régóta vágyott, és amit persze azonnal átalakítottunk: kifestettük az üvegét. – Gyakran dolgoztok együtt; hogy megy az ilyesmi? Külön-külön elolvassátok a darabot, aztán összeültök a tervezőszobába, és elkezdetek „összeszövődni”? Kentaur: – Andrea mindig mindent azonnal elolvas – ő ettől repül el -, én viszont egy ideig csak a darabról már ismert, általános tudnivalókat forgatom magamban, s a szöveget hagyom úszni a levegőben. Nem akarok rögtön a dramaturgiai részletekkel foglalkozni, nehogy lekötözzön, amit olvasok. Attól ugyanis túl „praktikus” leszek. Andrea: – Mögöttem bölcsész-háttér áll, talán ez az oka, hogy minden, amivel foglalkozom, a legtágabb összefüggéseiben érdekel. Előfordult, hogy három öltönyt kellett terveznem, de akkor is végigolvastam a darabot, sőt, mindenféle hozzá kapcsolódó tudnivalót is mellé kerestem. – Úgy hírlik, néha a rendezőnél is jobban tudod, mi van az írás mögött. Miért nem próbálod meg? Andrea: – Azért az nem olyan egyszerű. Ma a rendezőnek egyben menedzsernek is kell lennie: önmagának kell megteremtenie a munkája feltételeit. Engem ez nem érdekel. Ehelyett levonulok a műhelybe, olvasok, rajzolgatok, és megrendezem a darabot – fejben. – Te hogy állsz ezzel, Laci? Kentaur: – Engem is foglalkoztat a gondolat, de a rendezés másfajta történet, mint a darab szcenikai felépítése. Nemcsak arról szól, hogy él bennem egy erős vizuális kép, vagy értelmezés arról, amit el akarok mondani a művel, a rendezéshez rendkívül sok olyan praktikus tudás kell, amihez én nem értek – például a színészvezetéshez, és még sorolhatnám. Hiteles emberi viszonyokat teremteni a színpadon úgy, hogy az a nézők (és a színészek) számára is természetesnek tűnjön – ez azért külön tudomány! – Akárcsak a festészet. Hogyan vált át benned a művészet-ipar tiszta művészetté?
44709-3002-2a-d00002F09964879a9c114.jpg
Kentaur: – Nem vált át: én ezeket párhuzamosan élem meg. A díszlettervezést ahhoz tudom hasonlítani, mintha valaki építész lenne, és olyan mobil házakat – házbelsőket – kéne terveznie, amelyek percek alatt és folyamatosan képesek az orrunk előtt átalakulni, ráadásul úgy, hogy közben mindenféle igényt kiszolgáljanak. Esetünkben a színdarabot, a dramaturgiát, a helyszínt, a rendezői koncepciót, a színészek mozgáslehetőségét, és persze a díszletre szánt költségvetést. Úgyhogy ez a rendkívül összetett feladat még a legelszálltabb pillanataiban is erősen kötött helyzet, amiben a kreatív művészi rész – a saját idea megteremtése – legfeljebb harminc-negyven százalék. Igaz, az rendkívül intenzív része a munkának. S bár a díszlet és a jelmez akkor igazán jó, ha művészi attitűddel készül, valójában erősen műszaki folyamat: műszaki rajzolói, építéstechnikai, gyártási munka, fény- és forgószínpad-technika és így tovább. A festészet más. Én festőként végeztem, s bár a plakátterveim és rockzenész múltam révén volt már közöm a színpadhoz, de háromdimenziós, nagyterű dolgokkal egyáltalán nem foglalkoztam. Úgyhogy hallatlanul izgalmas pillanat volt, amikor kiléptem a „tér”-be. Egyébként sok minden belefolyt a festészetből a színpadi munkámba, például az, ahogyan a területeket használom, a színeket, a felületeket, a térkomponálást alkalmazom. Ezeket a díszlettervezőknek nem is tanítják. Nagyon sokszor díszletterveim is a darab, vagy a szerző korszakának képzőművészeti stílus sajátosságait, illetve egy adott művész munkásságát „idézve” készülnek. Komolyan figyelemmel kísérem a kortárs képzőművészet és építészet legújabb trendjeit és tehetségeit – sokszor ebből merítek ihletet egy-egy díszlet megtervezéséhez. – Gondolom, most, hogy „kint vagy a három dimenzióban”, visszafelé áradnak az élmények: a színpadról kerül át sok minden a vászonra. Kentaur: – Például az ember. Korábban nem volt affinitásom figurális képek készítéséhez, csak a főiskolai stúdiumok végén festettem ilyeneket, akkor is keveset. Most meg azt veszem észre, hogy elkezdett foglalkoztatni az ember mint téma – de nagyon! Kifejezetten sok „alakos” képet festek. Tehát nyugodtan mondatom, hogy számos dolog megváltozott bennem a színház által: például az egész világlátásom. – Visszakanyarodva az otthonotokhoz: olyan ez a lakás, mint két egymásra exponált fotó, amiből egyetlen különös, de szép és vonzó kép kerekedik ki. Úgyhogy, furcsa módon, nem tudom megmondani, melyikőtök hogyan jelenik meg benne. Andrea: – Mert valóban: ez a lakás egy egybeolvadt kettős portré.
