Diákkori kalandozásokból, „megélhetési utazásokból” nőtte ki magát az egyik legnagyobb és legpatinásabb hazai egzotikus kereskedés.
István, a nagyfőnök máig nem gyógyult ki a több évtizede elkapott utazási lázból. Kíváncsi bakancsos turista maradt máig is a profi üzletember. – Gyakorlatilag minden luxussal elláttuk a pedagógus- és nővérszálló lakóit – emlékszik a történelmi időkre István, amikor a nyolcvanas évek végén a még javában tapasztalható hiánygazdálkodást kihasználva a parfümtől a fogfehérítőig bármi eladható volt kis hazánkban. Egy nap alatt meg lehetett fordulni a teli bőröndökkel Lengyelországból, s a dollárboltban vásárolt cuccokat már repesve várták a megrendelő ismerősök, barátok. Pályakezdő tanítói fizuból lazán futotta a szocialista légitársaságok repülőjegyeire, melyekkel kisebb-nagyobb kalandos átszállásokkal elérhetővé váltak a világ legszebb és legtávolabbi helyei. Barátaival így jutottak el vasúton Ulánbátorból egészen Kínáig, s az onnan hozott kiváló kvarcórák és menő napszemüvegek fedezték az utazási költségeket. Az áru gyakran már a visszafele úton gazdára talált a szovjet vasútállomások közönsége közt. Majd egyre távolabbi országok következtek a fizetés nélküli szabadságok ideje alatt: Vietnam és Laosz, onnan komppal Thaiföld, busszal Szingapúr, repülővel Jakarta. Majd a jól bevált forgatókönyv szerint a hátizsákokban hazacipelt holmik – bizsuk, gyöngyök és apró dísztárgyak – a Balaton-parti turistaszezonban behozták a menetjegyek árát? A gyarapodó árukészletet eleinte János, az utazótárs előszobájában halmozták fel. Majd kis idő elteltével az udvari sufni is megtelt zsákokkal, sőt István 18 négyzetméteres önkormányzati szükséglakása is füstölőillatú raktárrá változott. S mikor már egyikőjük sem fért el saját otthonában, nem volt más hátra, üzlethelyiség után néztek. A mára védjeggyé vált Aura márkanevet akkor, a rendszerváltás évében János kislányáról kapta a kereskedés, mely egzotikus stílusával az elsők között nyílt meg az országban. István, a ma már kétgyermekes családapa és sikeres üzletember külsőségeiben inkább bakancsos turistára emlékeztet, miközben épp aktuális utazását intézi telefonon vagy mailben. Három-négy havonta kiruccan Indiába, Indonéziába vagy Thaiföldre, ahol kis manufaktúrákba látogat, kézművesekkel tárgyal, családi vállalkozásokban dolgozó bútorkészítőket keres fel. Szerinte minden a személyességen múlik, így sosem küld maga helyett mást, és a legapróbb tételeket is ő tárgyalja le a készítőkkel. Bármerre jár, szállodára nem kell költenie, mert külföldi barátok lakásaiban száll meg. Cserébe egykori legénylakásában laknak a világ számtalan tájáról Budapestre érkező szállásadó ismerősök. Az alkalmi bérlők közül talán kevesen tudják, hogy a barátságos, színes lakás a szerénységben verhetetlen tulajdonos névjegye, munkájának kézzelfogható referenciája. Bútoroktól a legapróbb dísztárgyakig mind-mind az ő saját kezűleg válogatott „zsákmányai”, azaz szenvedélyes utazásainak kincsei. Személyes aurájuk van. Lakáskultúra, 2011. április
