A bútorok gyakran rányomják bélyegüket egy lakásra. Ez alól a milánói asztalos, és bútorkészítő Costanza Algranti otthona sem kivétel. Sőt, mivel Costanza asztalos, nála még szembetűnőbb, hiszen ő saját maga készíti bútorait. S ha még ez sem lenne elég, össze is gyűjti nyersanyagát, ugyanis csak régi, használt faanyagból dolgozik.
Ládák deszkáiból, gyári szerelvények szétszedett darabjaiból és mindenféle más kiselejtezett vagy eldobott hulladék fából. Több mint egy évtizede, hogy gyűjtve, gyalulva és fűrészelve éli meg az azóta már szinte vallássá vált, ökohelyes életmódot. Sőt az eldobott régit újrafelhasználva gyakorlatilag ingyen jut bútoraihoz, természetesen saját fáradsága és ideje számbavétele nélkül. Így aztán nem csoda, hogy míg ott voltam, egymásnak adták a kilincset az érdeklődők, előbb egy kiállításszervező, majd egy szerkesztő, hogy megismerjék és továbbítsák Costanza életfelfogását. – Itt azért még megvan az a háztömbös, összetartós érzés – meséli a szigetnek csúfolt, milánói városrészről beszélve két látogatás között. A környék különben évtizedekig egy kétes hírű városnegyed volt, azután az ingatlanárak lehetetlen emelkedésével egyik napról a másikra a divatos, felkapott bohémnegyed megtisztelő pozíciójában találta magát. Ez nem sokkal azután történt, hogy Costanza letelepedett itt. Vonzották a szűk utcák, a múlt század eleji házak és műhelyek. Az ő otthona is egy egykori műhelyből vált lakássá, ez még mindig jól látszik a boltíveken és a plafonról lelógó vasláncon. Bontott fából készült az a háromszor két méteres dolgozó- és ebédlőasztal is a nappaliban, ami mellé leülünk. Az asztal lapja simára gyalulva, és enyhén fehér, de inkább átlátszó lakk borítja, közepére pedig – a fába kalapálva – egy zöldre oxidálódott rézlap került. Minden tökéletesen sima és kellemes tapintású. – Egy kiselejtezett esőcsatorna darabja – mondja Costanza, végigsimítva a rézdarabon. – Ez a másik fontos és könnyen beszerezhető alapanyagom. Az igazán különlegesek a rézből valók, mint ez is, de szépek lesznek a bádogdarabok is, mire egyenesre kalapálom őket. Két szekrényt is láttam a nappaliban ilyen bádoglappal burkolva. A konyhabútorokra viszont a fa jellemző, itt hiányzik a fémes elem. Ott díszelegnek rajtuk az idő nyomai, ám sokféle anyaguk ellenére mégis egységes benyomást keltenek.
