Az itt látható mackók, nyuszik, farkasok, madarak távolból nézve akár önmaguk szellemképei is lehetnének. Közelebbről nézve azonban kiderül, hogy drótból hajlított, életszerűen megformált szobrokkal van dolgunk. E különös állatkert megálmodója és megteremtője Benedetta Mori Ubaldini.
43966-2201-d1-d00002D9421b98317d269.jpg
A 35 éves olasz iparművésznő változatos életutat tudhat maga mögött: Japánban született, majd a Hongkongban élt, később Hágán és Amsterdamon át Milánóba vezetett az útja, ahol restaurátornak tanult, tizenegy évvel ezelőtt pedig Londonba költözött, ahol különféle kézműves kurzusokon, illetve a Middlesex Egyetemen folytatott tanulmányai felébresztették benne szobrász hajlamait. Művészete meghatározó anyagával, a dróttal véletlenül került kapcsolatba: “Egy kedves barátomnak szántam volna meglepetésnek azt a papírmasé kutyát, amelyet végső formába öntése előtt drótból megmodelleztem – vallotta egy interjúban. – Amikor megláttam az eredményt, egyszerűen csodálatosnak találtam.” Ezzel tulajdonképpen el is indult karrierje. Ma már a drótból készült figurákat nem tekinti közbeiktatott kísérleteknek, hanem megrendelésre, önálló művekként forgalmazza őket. “Kesztyű nélkül dolgozom, mert nagyon fontos, hogy érezzem a drótot, amikor a formát alakítom” – mondja Benedetta. – Munkám nem sokban különbözik a ruhaszabástól. Először kiszabom, azután ráncolom, húzom, csomózom és már kész is a mű”. Az egy méter harminc centi magas medve elkészítéséhez például hét napra volt szüksége, de egy kevésbé bonyolult formájú fát egy nap alatt készít el. A művek gyermeki kedvességének egyik titka a finoman megválasztott pasztellszínekben keresendő. A kisebb formátumú tárgyakat saját maga fújja le festékkel, lakkal, a nagyobbaknak egy restaurátor műhelyben alakítják ki végleges színvilágát. “Figuráimnál nem törekszem anatómiai tökéletességre, nem is szeretem a hibátlan dolgokat”. Drótosok Magyarországon
43967-2202-dm2-d00002D9596311b3b7086.jpg
A történelmi Magyarország területén nagy hagyományai voltak a drótfonásnak, az úgynevezett drótos mesterségnek. A Felvidéken, a Vág mentén élő szlovákok – korabeli szóhasználattal: a tótok – már a 17. századtól kezdve művészi tökéletességgel bántak ezzel az anyaggal, s mint vándorló mesterek bejárták egész Európát, majd a kivándorlási hullám idején az amerikai kontinensre is eljutottak. Érdekes módon ezt a szakmát, szemben a többi vándormesterséggel, más nép fiai nem űzték. A szlovák drotárok voltak azok, akik megfoltozták a kilyukadt fazekakat, lábasokat, megreparálták a bádogtárgyakat, s mindemellett – drótból – védőhálót fontak a mindennapi használatban álló üvegedények védelmül és díszéül. Ezeket az ügyes kezű mestereket (ahogy a magyar köznyelv és irodalom, Petőfitől Mikszáthig megőrizte: a “drótos tótokat”) még az ötvenes-hatvanas években, a téeszesítés idején is lehetett látni Magyarország-szerte, ők voltak például az alföldi tanyavilág nélkülözhetetlen mindenesei, házhoz járó szolgáltatói. Amikor a rátermettség művészi hajlammal párosult, csodálatos alkotások kerültek ki a kezük alól. Vázák, kosarak, tálak és egyéb díszművek, valamint különös szobrok és kegytárgyak maradtak fenn abból az időből, amikor ez a mesterség – mintegy tízezer képviselőjével – a fénykorát élte a 19. század első felében. (A képen a budatíni drótosmúzeum becses darabját láthatják.) D. Sz. E
