A ház, amelyet bemutatunk, Szentendre egyik gyöngyszeme. E cikk írója a városka friss lakójaként szívesen járja be az ódon utcácskákat, s a megcsodált épületek közül egyik kedvence lett az, amelyet magában – kis erkélye miatt – Rómeó és Júlia-háznak becézett.
Egy este, mondhatnánk, „véletlenek” során át, oda keveredett a bájos épület elé, s ami addig soha nem esett meg vele, az ablakát tárva találta. Kíváncsi lévén a benti világra, párjával együtt megállt, és, mint aki filmet néz, csak bámulta a „mozit”. Odabent két fiatalember – a házigazda, mint „séf” és neki segédkező barátja, a „kukta” – a kitárt ablakszárny alá telepített konyhapulton nagyszabású főzéshez készülődött. A kés profi módon szeletelt, sorra vette a zöldségek gazdag hadát, aztán a hús is lábosba került, és mi, bámészok még mindig ott álltunk abban a dél-francia „filmben”. Aztán a „séf” felnézett, és csodálóit látva azt kérdezte: „egy kis mézes pálinkát?”. S mert a bámészok semmi jónak nem elrontói, kértek. Hát így lelt rá egy ablak révén a cikkíró e riport helyszínére, és egy új barátra.
44949-3252-1a-d00002F9F17f43e1505a0.jpg
– Ahogy azt a hagymavágó deszkát, rajta a zöldség csendélettel belekomponáltad az utca képébe! Meg ahogy ugyanazon az ablakon át a szemben lévő templomot becsaltad a bentibe! De legfőképpen, ahogy te magadat belehelyezted ebbe a tárt ablakba, az csodálatosan nyitott emberre vall. – Mint azóta már tudod – mosolyog házigazdánk, Pataki László -, a barátommal épp néhány fős férfi-bulira készültünk, persze a családjaink engedelmével, amikor megláttatok minket. Annak, hogy az ablakban dolgoztam, nem az exhibicionizmusom az oka, hanem, hogy a konyhapultnak ott a helye. Ahhoz, hogy jól érezzem itt magam, kell a templom látványa, kell a fény, de még a konflis kocsis is, aki a házat bevette a városnéző programjába. S lám, ahhoz is ez a hely kellett, hogy észre vedd a lakást; mert, őszintén szólva, örültem, amikor a mézes pálinka mellett kiderült, hogy a személyedben ki nézelődött befelé. Máskor is előfordul hasonló, de az emberek, ha megszólítjuk őket, általában megfutamodnak.
44951-3254-3a-d00002FA033bcfcf5d37b.jpg
– Jól tettük, hogy nem tettük, s nemcsak a mézes pálinka miatt, hanem mert ami idebent várt, az csemege egy lakáskultúrásnak. (Az emeleti szintet a következő lapszámunkban mutatjuk be – A szerk.) Hogy leltél rá erre a Szentendre gyöngyszemére, amit, mint hallom, mindenki meg akart venni? Még azt is beszélik, hogy bunda volt a dologban. – A sarkon van egy remek hangulatú kávézó, ahol egy barátom beleszeretett a felszolgáló hölgybe. Amíg a szerelem össze nem jött, nekem minden nap ki kellett kísérnem őt Szentendrére. Első pillantásra megtetszett az akkor még a maga elhanyagolt létében is kedves, romosan árválkodó ház, úgyhogy elábrándoztam, milyen jó lenne megvenni. Egy reggel aztán mit látok az újságban? Szentendre önkormányzata meghirdeti az – egyébként életveszélyesnek minősített – „ingatlant”. Ötszáz forintért megvettem a pályázat anyagát, és a három jelentkező közül hatmillió-hatszázezer forint ajánlattal én lettem a nyertes. Ennek már kilenc éve. Amikor először beléptem a házba, nem a romos állapota volt a szörnyű, hiszen arról kívülről is volt fogalmam, hanem, hogy mindent fallal, ajtóval választottak el, telezsúfolták a belsőt nyomorúságos kuckókkal. De rögtön tudtam, ha átláthatóvá tesszük a tereket, szép és egységes hangulatú lakás születik. Az első vállalkozó közölte: egy hét alatt lebontja az épületet, aztán nekilát újra fölépíteni. Erre csak azt felelhettem: nem gondolhatja komolyan. Tudom, nehéz kifoltozni, helyre pofozni egy romos házat, de ha újraépíti, azzal elvész az aurája, meghal a lelke. A következő kivitelező már vállalkozott a feladatra, és két év alatt az instrukcióim alapján mindent rendbe hozott.
– Ekkor következtél te, a berendezéssel. Minek alapján láttál neki? – Csak jöttek az érzések, mint amikor valaki elkezd zongorázni, vagy verset mondani – úgy, a maga módján. Az egészet arra hegyeztem ki, hogy mindent, ami a lelkemnek kedves, magam mellett tudjam, és a további szemlélők, a vendégeim, barátaim elé tárjam. Ám arra nem tudok magyarázatot adni, hogy hangulatában miként alakult ilyenné a ház, a „miért épp így, vagy úgy” már előttem is titok. – A ritka szép padlóburkolatodról azért biztosan tudsz valamit. – Az egy másutt látott ötlet továbbfejlesztéséből született. Megtetszett valahol a padlástégla, de akkoriban sehol nem találtam. Amikor a ház tetejének rendberakása került sorra, megláttam a szépen fölhalmozott cserepeket, és azt mondtam: hopp, ez éppen jó lesz! Az emberek nem nagyon örültek ennek a „hopp”-nak, hiszen egyesével kellett átszabniuk a cserepeket, de, váljék becsületükre, megtették. – Nem mondhatom, hogy a földszint berendezése el lenne túlozva, de azt igen, hogy pontosan arra szolgál, amire kell: megadni a baráti vacsorák hangulatát. – Az étkezőasztal lapja az ötvenes-hatvanas évekből származik – előszobafal volt. Abban a formában nem kellett senkinek, de azt gondoltam, ha függőlegesen lehetett használni, akkor vízszintesen is lehet. Csekély áron megvettem, és terveztem köré egy igényes asztalt. – Mondd, hogy bukkansz rá ezekre a különlegességekre? Például a szokatlanul hosszú, különösen formált kanapéra, amit, mint tudom, szintén „csekély áron” vettél?
44952-3255-4a-d00002FA1856fe412b5ac.jpg
– Bementem egy kárpitoshoz, és észrevettem a bútor vázát. Ez a hetvenes években készült darab a társaival együtt a pártvezérek irodáiban állt, borzalmas plüssel borítva, s nagy bucikra formázott párnázattal, ezért nem ismersz rá. A bőrgyárban vásároltam rá anyagot, és készítettünk neki egy szép, feszes huzatot. – Ja, aki hivatásos „bőrös”, annak könnyű! Bár többnyire táskákkal, övekkel foglalkozol, nemrégiben láttam a WAM Designban egy gyönyörű kanapét, amiről kiderült, hogy te tervezted. Erről jut eszembe: szakácsnak is biztosan azért vagy olyan jó, mert saját éttermed van, vendéget látni pedig azért tudsz, mert kávézótulajdonos is vagy. Így minden területen illik tudnod, mihez mi illik. – Azt gondolom, bármit bármivel összekomponálhatunk, a lényeg az, hogy harmónia szülessen belőle. – Ez, és egy korábbi mondatod – no meg a zongora – azt sejtteti, hogy zenélsz is. – Volt idő, amikor abból éltem, hogy bárzongorista voltam a hajdani Ballatines Clubban. De sem a zenében, sem a főzésben, sem ebben a házban, sőt az egész életben nem találtam más lényeges tudnivalót, mint az intuitív módon születő harmóniát. Persze egy lakással megtehetjük azt is, amit az étteremben és a kávézóban tettem: hogy a teljes belsőt azonos hangulatra terveztetjük, és készen „belecuppantjuk” a térbe, mert annak is megvan a maga világa, csak éppen sokba kerül.
44953-3256-6a-d00002FA27727dddc7f2b.jpg
– Ami a kombinálást és a harmóniát illeti: a lámpáid elvben nem illenek a hetvenes évek stílusához, csak éppen pont jók ide. – Ó, azokkal nagy szerencsém volt… – Nem úgy, mint a többi dologgal, lásd: ház, cserép, kanapé, előszobafal… – Igaz, ezek legalább olyan szerencsésen kerültek hozzám, mint a lámpák, ám ebben szerepet játszott az is, hogy a kávézó, amelyben dolgozom, a Falk Miksa utcában van. Ott minden lyukban, ahol nem galéria működik, antik bútort és régiséget árulnak. A közelemben egy magyar-francia férfi lámpaboltot nyitott, s bár az üzlet tele volt jobbnál jobb art decós és bauhausos darabokkal, szinte senki nem nyitotta rá az ajtót. Időnként benéztem hozzá, eleinte csak beszélgettünk, aztán a budai lakásunkba vettem egy lámpát, majd még egyet, a barátom meglátta, és neki is kellett, szóval lassan bevásároltam. Közben olyan jó viszonyba keveredtünk, hogy mire ide kerestem lámpákat, már direkt nekem hozott Franciaországból néhány szép darabot. – Ebből is kiderül: könnyű, akinek könnyű! Ami persze soha nem véletlen. Akárcsak a zongorázáshoz, a vendéglátáshoz, vagy éppen a bútortervezéshez, a szerencséhez is tehetség kell. De minimum: egy nyitott ember.
