Még soha nem jártam olyan lakásban, amelynek tulajdonosa akár csak hasonlót is mondott volna, mint háziasszonyunk, nevezetesen hogy: „ha nem ebben a házban töltöttem volna az életemet, ha nem ehhez a kerthez kötődnék, nem az lennék, aki vagyok”.
Amint becsuktam magam mögött a kis kerti vaskaput, máris különösen nyugalmas érzés áradt szét bennem. Aztán – a zöldek sokaságától ösvénnyé szűkülő úton végighaladva – egyszer csak kinyílt a kert, s a gazdag növényzet ölelésében előbukkant a ház. Tündérkertben tündérház – gondoltam akkor, és így gondolom most is.
44734-3038-apr-71-2-kicsi-d00002F12302c7b89a73e.jpg
– 1936-ban, amikor az eredeti kisház épült, a környék még kiránduló- és pihenőhely volt – kalandozik vissza az általa is csak hallomásból ismert múltba vendéglátóm. – Gyerekkoromból még én is emlékszem a Csacsi rétre, a Kishalálra, Nagyhalálra, a környék szánkózóhelyeire. A családi legendárium szerint a házikót nyári laknak építette egy gyáros, és mint ilyet, a lehető legcsekélyebb kényelemmel szerelte fel. Még konyha sem tartozott hozzá, csak egy nagy, nyitott terasz, egyetlen tágas szoba és egy kis helyiség, ahová be volt vezetve a víz. Mindez viszont hatalmas telken, merő „vadregényben”. Az alsó részét idővel eladták, s mert persze nekünk nem volt elég pénzünk, hogy megvegyük, attól kezdve egy kedves öregúr, Pali bácsi bérelte. Úgy él az emlékezetemben, mint aki a Pál utcai fiúk tanári karából lépett ki: mindig öltönyben, mellényben, cvikkerrel láttam. Az idilli éveket követően aztán új tulajdonosok kerültek a telekre, és minden egy csapásra megváltozott: nemcsak Pali bácsiék tűntek el a szomszédból, hanem a gyönyörű, alacsony törzsű, virágzáskor menyasszonyi ruhára emlékeztető meggyfa, a barackfák, amelyeknek hullott gyümölcséből apám messze földön híres dzsemet főzött – és eltűnt a tündérvarázs. Csak a mi kis Paradicsomunk maradt meg, és apám öröksége. Az ő szelleme mindig itt lebeg, és ettől valami különös szeretet lengi be a házat. Mindenki, aki ide belép, azt mondja: „de jó!”, és ha megterítem a nagyasztalt, vagy leülünk beszélgetni, egyszer csak azt vesszük észre, hogy lelassult az idő. – Hogyan lett a semmi kis házikóból igazi ház? – Ahogy mentek az évek, úgy bővült: mindenki, aki a családból benne élt, hozzátett valamit. Amikor már mi éltünk itt a férjemmel, még emeletet is húztunk a tetejére. Körbe-körbe ugyanis mindenütt modern társasházakat és villákat emeltek, ez a mi házikónk meg ott maradt a kert fái közt megbújva, szinte körbefalazva. Arra gondoltunk: de jó lenne újra látni a Dunát! Emlékszem, csodás érzés volt, amikor fentről először körülnéztünk – még csak a betonkoszorú volt meg -, és újra kinyílt a látvány. Annak persze, hogy a ház nem a maga természete szerint, szervesen bővült, hátránya is van: ettől nem elég funkcionális, ettől nincs igazi rend benne.
44733-3037-apr-71-1-kicsi-d00002F1313e0a4f90c5c.jpg
– Én viszont úgy érzem, ez a ház az a ritka fajta, amely egyszerre varázslatos és funkcionális. Belépek, és, mint egy névjegyből, már az ebédlő-verandából sejtem, milyenek a ház lakói. Aztán meglátom a pirinyó, szobai lámpákkal díszített konyhát, és azt mondom magamban: „igaz, sajátságos módon, de ez egy jó háziasszony birodalma. Az a nagy nőiesség, ami a kis konyhában uralkodik, arról beszél, hogy a szeretteinek igazi finomságokat kerít arra az óriási, vendégváró asztalra.” A nappali vörös óriásfotelje azt súgja nekem: „a ház asszonya szívesen gyönyörködik az otthonában, a csinos konyhájában, a szép rendet és fantáziát egyszerre mutató könyvespolcokban”. Aztán egyszer csak ott áll a beépített kanapé-sarok, ami ugyancsak árulkodik: „no lám, abban a kényelmes fotelben milyen jó lehet olvasgatni” – gondolom -, „aztán, ha az ember elálmosodik, leheveredik a kanapéra.” Szinte látom, amint leteszed a padkára a könyvet, a szemüveget, és befészkeled magad a kuckóba. Szóval: számomra ez a lakás magát a „jól levés” funkcióját teljesíti.
44732-3036-apr-70-kicsi-d00002F145075e4419be0.jpg
– Hála istennek, ha így látod, mert amit elmondtál, az olyannyira igaz, hogy például a kanapés beugró – amúgy mindenki kedvence – tényleg a dorombolás helye, ahova én valóban be szoktam kucorodni, s amint ezt teszem, a két cica rögtön ott terem, és kényelmesen elhelyezkedik rajtam. S a többi is mind így igaz, és én örülök, ha ez meglátszik a lakás mai képén. Mint mindenki, az életem különböző szakaszaiban én is más és más típusú tárgyakat, tereket és beosztást kívántam magam körül. Nálam egyszer csak elérkezett egy olyan korszak, amikor minden kicsi tárgyat elkezdtem utálni, és ki akartam hajítani, mert nagy, tágas térre, és benne nagy, kényelmes darabokra, például öblös fotelekre vágytam. Azok voltak a legszebb pillanatok, amikor néhány régi holmiba hirtelen beleláttam, miként lehet mássá tenni. Például egy régi, kopott kárpitú, barnára zsírosodott fájú, de csodálatos formájú art deco heverőt egy remek asztalossal lecsiszoltattam, amivel visszaadtuk a fa saját fényét, s amikor a fotel megkapta a hozzá illő, tojásfehér textilt, az egész elkezdett dalolni. Vagy az öblös fotel, amit apám még úgy csináltatott, hogy anyámmal ketten ülhessenek benne, az erős, érzéki bordó kárpittól új életet nyert, és a lakás meghatározó színfoltja lett. Aztán megszületett a veranda álma is, megkívántuk, hogy „bent” legyen a házban a természet.
44731-3035-apr-69-kicsi-d00002F156db6cca044bf.jpg
Feltámadt a kép, amint a meleg szobából gyönyörködünk a téli fákban, a folyton változó kertben, és egy óriási, szépen terített asztal mellett, szinte a lombok között üldögélünk. Akkoriban komoly vágy élt bennem, hogy ne csak álmodjak arról, amit elképzeltem, hanem meg is valósítsam. Nagy nekidurálás volt, de az Őrségből kommendált két, csodálatos asztalos keze nyomán megszületett a veranda. Amikor itt állt, én körbejártam, simogattam és szagolgattam a fenyő illatozó fáját, és abban a pillanatban egy életre megkívántam ezt a fajta teremtő munkát. Szóval ezek a változások többet adtak nekem önmaguknál: megajándékoztak azzal a felismeréssel, hogy hallatlanul izgatnak a terek, és az, hogy milyen tárgyakat milyen módon helyezzek el bennük. – Vagyis lakberendező akarsz lenni? – Ez nem pontosan illik arra, ami engem olyannyira vonz, hiszen nem egész lakásokat akarok berendezni. Inkább az a vágyam, hogy másokban felébresszem a változás iránti vágyat, lehetőségeket kínáljak fel nekik, és ezzel átsegítsem őket a tanácstalanságaikon. Meleg textilekkel, meghitt tárgyakkal, képekkel segítenék megteremteni egy-egy szoba, vagy akár csak egyetlen sarok intim hangulatát. Tulajdonképpen egy nem létező foglalkozásra vágytam rá a verandaépítés nyomán: hangulattervező szeretnék lenni.
