A keleti kényelem érzetét árasztó, egzotikus lakás gazdája az egyik legismertebb hazai lakberendezési üzlet, a Goa tulajdonosa. Késmárky Kriszta egész életében „első fecske” volt, mégpedig abból a fajtából, amelyik igenis „csinál nyarat”.
Kriszta bakfis alkatú, szabad egyéniség, aki hol vádliig tűrt farmerben, lófarkát összefogó baseball-sapkában siet a dolgára, hol meg virágos mintás keleti ruhában, biciklin érkezik frissen megnyitott, elegáns éttermébe. Mert már az is van neki, és, mint majd látjuk, ez még közel sem a vég… Mondhatnánk: biztosan a papa pénzén lett ilyen menő üzletasszony, de tévednénk. Kriszta élete ugyanis, ha filmre vinnék, akár a „Szegény leány sokra viszi” címet is viselhetné. Ezért tehát először is az érdekel: „miből lesz a cserebogár”? – A kézműves dolgok iránti érzékenységem kamaszlányként az iparművészeti szakközépiskola bőrszakára vitt, ahol több kis pályázatot megnyertem, és egészen jól éreztem magam a bőrömben. Hogy az élet mégsem volt habostorta, annak az az oka, hogy anyukám egyedül nevelt minket a bátyámmal, és bizony, nagyon szűkös körülmények között. Ezért gyakorlatilag tizenhét éves koromtól magam tartom el magamat, hol statisztálással, hol éjszakai adatrögzítéssel, vagy kirakatrendezéssel, mikor mire nyílt lehetőség. Amikor elkezdtem „bőrözni”, eleinte mindent magam csináltam, éjszakánként egyedül gyúrtam az anyagot. Akkoriban még nem voltak butikok, Pataki Ági nyitotta az elsőt, hozzá vittem el a dolgaimat. Szerette őket. Később már alkalmazottakat fogadtam, gépeket vettem, s végül nagykereskedést nyitottam, ahova már hozzám jöttek az áruért. Itt kissé felgyorsítjuk a történetet. Kriszta idővel váltott, ingeket, blúzokat tervezett és varratott, Sabotage néven belvárosi üzletet és nagykereskedést vitt. Aztán egyszer csak kezdte úgy érezni: kinőtt abból, hogy tiniknek tervezzen topokat. Meg aztán unta is a „ruhás” mókuskereket. Ekkor kattant be neki: bútorok! Az idő tájt éppen teljes „életváltáson” esett át, a barátját is akkor hagyta el, úgyhogy az ötlet kapóra jött. Beiratkozott a BÁV iskolájának antik bútor és szőnyeg szakára, majd ezzel párhuzamosan az utolsó évben egy lakberendezési iskolába is. Belvárosi ruhaüzletébe parasztbútorokat telepített, s bár a lakberendezés még alig több mint hobbi-szinten mocorgott benne, egy külföldi út alapvető változást hozott. – Akkoriban még a mediterrán stílus érdekelt, Provance néven futó üzletembe talán elsőként hoztam dél-francia bútorokat. A beszerzéshez külföldi vásárokra, kiállításokra jártam, s bár már ott ráéreztem Ázsia ízeire, a váltást egy nyaralásnak indult kelet-ázsiai út hozta meg. Elkapott Indonézia varázsa, az ottani emberek kedvessége, pozitív kisugárzása, az, hogy folyton mosolyognak, ahogy a gyerekekkel bánnak. Velük együtt megszerettem a kultúrájukat, a tárgyaik másságát, anyagszerűségét is, úgyhogy mindent, ami az utamba került, megfogdostam, megsimogattam, és persze meg akartam venni. Akkor ugrott be a kérdés: miért is ne? Mért ne hozzam haza Indonéziát? Miért ne foglalkozzak ezzel? Így nyitottam meg a Goát. – Nyilván üzleti sikert is láttál benne. – Azt éppen nem, hiszen akkor még a világban sem volt trend az ázsiai bútor. Inkább az mozgatott, hogy a sokéves robotmunka után végre valami olyanra vágytam, amiben megtalálom a boldogságomat. Kezdetben majdnem sírva fakadtam, amikor elvittek egy-egy olyan bútort, amit addig én nézegettem, simogattam az üzletben. Úgy éreztem, mintha az otthonomból, vagy még inkább belőlem szakítottak volna ki egy darabot. Az üzlet aztán annyira megtetszett az embereknek, olyan jól érezték magukat benne, hogy ott üldögéltek órákon át, nézelődtek,szaglásztak, mindent megtapogattak, akárcsak én odakint. Örültem ennek, mert azt bizonyította, hogy másoknak is „bejött” ez a világ. – Tehát a Goa nemcsak bútorüzlet, hanem „jóérzés-gyár” is? – Ez pontosan így van! Bútorok és kis tárgyak képében szétszórni magamat kicsit olyan teremtésféle. Jó dolog megérezni, hogy nem pusztán árut adok el, hanem ezzel az emberek életébe is beleszólok. Azt látom, amikor eljönnek hozzánk a komoly, nagyon elfoglalt üzletemberek, hogy már nemcsak bútorokat és kiegészítőket vesznek, hanem leülnek és elkezdik lapozgatni az albumainkat is. Aztán haza is viszik őket. Én meg elképzelem, amint otthon letelepszenek a foteljükben, nézegetik ezeket a gyönyörű köteteket, és „teleszívják” magukat a szépségükkel. – Amikor választanod kell, mit vigyél haza, mi dönt: a praktikum, az érzelem, vagy az esztétikum? – A praktikum nálam nem játszik. Meglátok valamit, beleszeretek, és haza akarom vinni. Ilyen egyszerű. Mi attól kezdve, hogy az első ázsiai holmi betette a lábát a lakásba, állandóan cipekedünk, folyamatosan cseréljük a bútorainkat. Megérkezik az üzletbe valami, amit eladásra rendeltem, és egyszer csak váratlanul beleszeretek. Ha nincs helye, akkor addig forgolódom vele a lakásban, amíg valahova le nem tudom rakni. A praktikum nálunk: nulla. Mindenki ámul a rengeteg kiegészítőn, rettegnek, hogy a gyerekeink lerángatják, összetörik őket, aggódnak, hogy Lola lebüfizi a takarót, vagy Bodza lekakaózza a kárpitot. Ezzel szemben a gyerekeim soha semmit nem törnek el, nem rongálnak meg, nem szakítanak le; harmonikusan együtt élnek a tárgyainkkal. – Van két bájos pici lányod, szép otthonod, vannak üzleteid, elegáns éttermed. Mi kellhet még? – Egy ázsiai utazási iroda. Tudod, ma már tanácsért is eljárnak hozzám: megkérdezik, hová utazzanak, ahol hasonló stílusú szállodában lakhatnak, ahol jó ételeket ehetnek. Arra gondolnak, ha a boltunk ilyen, biztosan mi is így élünk, és ők is így akarnak élni. Az iroda a jövő zenéje, de jó érezni, hogy még rengeteg olyan végigjárható út rejlik ebben a megtalált világban, ami további visszaigazolást és boldogságot adhat. Ennek a keresése tart állandó pörgésben, de ez nyújtja azt a harmóniát és nyugalmat is, amitől nekem továbbra is gömbölyű marad a világ.
