Megreszkírozom: Szölke László a kihalófélben lévő reneszánsz egyéniségek egyike. Maga is így tudhatja, hiszen beszélgetésünk során többször visszatér ezen embertípus fájdalmas hiányához, s közben komolyan a lelkemre köti, ne mulasszam el beleszőni riportunkba kérő intését, amely valahogy így szól: „Tanuljatok életetek végéig!
A magát kortárs művekkel körülvevő férfi maga is művész – az élet élésének, élvezetének művésze. Mondjuk úgy: élettehetség. Ahogy egy virágcsokrot elhelyez, vagy a Paloma Picasso étkészletet a terítésnél elrendezi, ahogy egy El Kazovszkij-szobrot leállít, vagy nyakkendőt (esetleg zoknit) választ, abban ugyanaz a talentum jelenik meg, mint annak az ételnek a látványában és ízeiben, amit nagy gonddal és különösen finom érzékkel készít el vendégeinek és önmagának. Az a fajta gourmand ő, aki mindent, amit magához vesz, nagy átéléssel, műalkotásként élvez ki, és ebbe a szecessziós csészébe tálalt, pazar olasz habos kávé éppúgy beleértendő, mint a társul választott festmények és szobrok „svédasztala”. Egyszóval: Szölke László a köznapi és a magas kultúrát egyforma tehetséggel éli át. A Németországból néhány éve visszatelepült férfi művészethez kötődő életútja is sokszerűségről beszél. Huszonegy évesen hagyta el Magyarországot. Mintegy ajándékként „kapta meg” a művészethez fűződő erős vonzalmát: örökölt. Innen már egyenes út vezetett a műgyűjtéshez, amihez a lehetőséget a – soha nem véletlen – „véletlen” hozta az útjába. Műtárgyakat vásárolni egyszerűnek látszott. Ám, ha az volt is, ugyanilyen „véletlenül” akár gyenge műveket is vehetett volna. De ő jókat vett. Mert a tehetség a felismerésében is tehetséges. Hogy mit kell gyűjtenie, azt egy folyamat eredményeként tudta meg. Persze ő is az alapoknál kezdte, neki is a realizmus volt az etalon. Szölke László a gyűjtést – a csak látványra realista festő – Mácsai Istvánnál kezdte. Ám mert a kép kerete nem tetszet neki, elvitte „a” képkeretezőhöz az Akácfa utcába. Aki művészi fogékonyságát látva azt mondta neki: nézze, itt van két fiatal festőművész a főiskoláról, akik olyanok, mint Kocsis és Ránki a zenében. Menjen el, nézze meg őket. Az „őket” Dienes Gábor és Nagy Gábor voltak. Megismerkedésük után Szölke László mind gyakrabban fordult meg az Andrássy úti épületben, beleszagolni a művészetbe, s – ahogy ő mondja – egészséges szellemi cserekereskedelmet folytatni a növendékekkel, tanárokkal, rektorokkal. A két „kiválasztottnak” németországi ösztöndíjat is biztosított. Évekre „ott ragadt” a főiskolán, minden vizsgakiállítást megnézett, s nemcsak beszélgetett a művészekkel, hanem többüktől vásárolt is, néha tucatszám. Bár már akkor is tudta, hogy semmit nem jelent, ha valakit negyed-, vagy ötödéves korában mint jó művészt kiválaszt magának. A művészet ugyanis hosszú távú bizonyítási folyamat, s attól, hogy valakiben fellángol a tehetség, még nem biztos, hogy mindvégig égni fog. Esetleg ellobban, kiég. A megvásárolt mű tehát nem „életbiztosítás”. Szölke László tehát a főiskolán „berkeken belülre” került, ám külső rálátása is megmaradt a művészetre. Ennek révén jött rá a végzősöket fenyegető legnagyobb gondra: hiába jók, ha hiányzik belőlük az érvényesüléshez szükséges önmenedzselés képessége. Amibe az idegen nyelvek ismeretének hiánya éppúgy beletartozik, mint a közgazdaságtané. Az, hogy el tudta magát fogadtatni a főiskolán, biztonságot adott neki ahhoz, hogy jó néhány művész sorsát – legalább is egy időre – a kezébe vegye: 1984-ben Münchenben egy kortárs magyar galériát nyitott HungArt Impo néven. Nagy nemzetközi művészeti vásárokon, kiállításokon mutatja be hazánk legjobbjait. Könyveket, katalógusokat ad ki. Németországban magyar, Magyarországon német művészeknek szervez bemutatkozási lehetőségeket. Főként maga korabelieket választ ki, mert úgy érezi, velük hasonló kultúrán nőttek fel, ugyanazt az irodalmat olvasták, azt a zenét hallgatták, s ugyanaz érintette meg őket is. Ugyanabban a világban éltek, akkor is, ha éveken át több száz kilométer választotta el őket egymástól. Általában sikert sikerre halmoz, hullámvölgy csak ritkán töri meg kinti karrierjét. Aztán a 80-as évek vége felé a régi és új barátok révén az itthon várható változásokról kezdenek hírek szálldogálni felé. Előbb München belvárosában egy különleges arculatú szalonban, LUAN Art & Coulture néven két magyar divattervezőnek, Hegyi Luciának és Kovács Andornak nyitott bemutatkozási lehetőséget, majd a hazai üzleti ringbe is beszáll. Ma egy több száz éve Magyarországra szállító német vállalat solnhofeni termésköveit forgalmazó cég reprezentánsa. Mindez szorosan hozzátartozik vendéglátóm otthonának megismeréséhez. Az ugyanis az ő személye nélkül nem lehetséges. Mert a ház Szölke László saját csigaháza, amit eddigi élete során maga növesztett maga köré. Ezért az, amikor a képek és szobrok helyének kiválasztását firtatom, számára nem értékelhető kérdés. Valami olyasmivel tér ki: ami a dolog mechanikai részét illeti, az roppant egyszerű. Annál sokkal fontosabb elmondani – és itt megint egy mások számára is értékes tanulságnál tartunk -, hogy minden az elvárás megszületésétől függ. Mert aztán annak kell megfelelni. Mint meséli, fiatalon egy bizonyos példaképet keresett magának, s ennek az elképzelt etalonnak próbált utánamenni, megismerni, s végül megszeretni, vagy elvetni. A formatervező Luigi Collániban találta meg azt az embert, aki a 70-es és a 80-a években azt az érzést mutatta fel, amire neki akkoriban még csak gondolni volt módja. Ám a megvalósításhoz akkor még nemcsak a lehetőségei, hanem a tudása és a képességei is hiányoztak. Viszont attól kezdve keményen trenírozott mindezek megszerzésére. Amikor eredményre jutott, nem volt kérdés számára, hogy a magáévá tett képességeket mire használja: anyagi gazdagodásra, vagy életérzése javítására. A fel nem tett kérdésre a válasz: pénzcsinálás helyett ő inkább együtt él a művészettel. Arra a kérdésre, hogy miként lesznek tele az üres falak, hogyan kerülnek a képek a „máshol nem is lehetne”-helyükre, házigazdánk azt az alapvető igazságú választ adja: a képakasztás egyszerű dolog. Csak csinálni kell. Sok évig akasztani. Szölke László maga is így tett, amikor éveken át itthon és a határon túl szervezte a kiállításokat. Mindig maga választott keretet, maga paszpartúzott, ő vágta ki az üveget, és végül maga akasztotta fel a képet, persze a megfelelő helyre. Aztán fölállt a létrára, és valamennyi képnek beállította a világítását. Minden egyes kiállításon így tett. Mint mondja, ez csak gyakorlat dolga, „egy mechanikus semmi”. A lényeg az elvárások megszületésében, az ideálok létében rejlik. Amikor boldog életlubickolását irigyelném el tőle, akkor is tanulságos választ kapok: ami kívülről szemlélve az élet sava-borsának, a lét javának látványos élvezéseként mutatja magát, az valójában munka. A kiállításrendezés éppúgy, mint a lakás berendezése, a hétköznap is ünnepi asztal megterítése, vagy a megfelelő bor kiválasztása. Szölke László szerint ahhoz, hogy ezeknek – vagy bármi másnak – mesterei legyünk, szívesen és sokszor kell elvégezni ugyanazt. Szeretettel, figyelemmel, odaadással – s akkor összeáll a végeredmény. Vagyis – ha jól értem – a Szölke-féle siker titka éppoly „szimpla”, mint az angol gyeppé: locsolni, nyírni, locsolni, nyírni – négyszáz évig.
