Vannak lakások, amelyek önmagukban is remek teret kínálnak az otthonteremtéshez – ahol most járunk, éppen ilyen. A Gellérthegyen álló, nagypolgári villa tágas szobáiból három égtáj felé nyílnak a lakás – a szokottnál nyúlánkabb és szélesebb – ablakai, s ami a helyiségek magasságának és területének arányait illeti, arra a „pont jó” a megfelelő kifejezés. Ám, mint tudjuk, bármilyen kiváló adottságú lakást is el lehet rontani, miközben persze bármilyet még izgalmasabbá, otthonosabbá, nívósabbá is lehet tenni.
Ez utóbbihoz elsősorban ízlés kell, anélkül legalábbis nem megy. A lakást, amelyben járunk, a jó értelemben vett eklektika és a kortárs művészet hangsúlyos jelenléte jellemzi. Ami az utóbbit illeti, az az alkotásokban gazdag enteriőrfotókat látva nem kíván magyarázatot. Ami pedig az előbbit, az is mindössze két mondatot igényel. Az „eklektikus” jelző a lakberendezésben gyakrabban vád, esetleg mentegetőzés („hát igen, kicsit eklektikus”), semmint dicséret. Ám vannak esetek, amikor az eklektika azt jelenti, hogy a szabad szellemű berendezkedő nem állít fel magának stíluskorlátokat, hanem ízlése és tehetsége szerint társítja a tárgyakat. Ez az a jófajta eklektika, amire most kiváló példát látunk. Amikor a második babáját váró család 1996-ban beköltözött ide, mindennek persze nyomát sem láthattuk volna. Az akkor már nagy pocakos anyuka leghőbb vágya volt, hogy a sors által kezébe adott gyönyörű, műemlék jellegű polgári belsőben idővel igazi otthont teremtsen. A vágy és – ma már tudjuk – a tehetség nem hiányzott, csak éppen az anyagi keret volt szerény, így a cél elérése nem kevesebb, mint hat évbe tellett. Igaz, ebbe minden belefért: a közfalak kibontása, az ajtók és ablakok cseréje, a régi parketta felszedése és újra rakása, és mindaz, ami egy teljes felújítással jár. A gondban persze szerencse is akadt: például, hogy a háziasszony segítőkész nővére és sógora történetesen egy jónevű „márványos” cég tulajdonosa, s így az előszoba, a konyha és a fürdő burkolása legalább nem okozott gondot. A berendezkedés természetesen a nő dolga volt, aki szoptatós kismamaként – noha szíve szerint újszülött kislánya mellett maradt volna – időről-időre nyakába vette a várost, hogy legalább megfelelő ágyat és asztalt szerezzen a családnak. A mai csillárok helyett az IKEA-ban vett egy sor rizspapír gömblámpát, azzal „melegítette be” a lakást. És így, tovább, tovább, mindig, ahogy az anyagi póráz engedte. Mint mondja, ez is oka az eklektikának: az idő és pénz egymással összefüggő viszonya. Ám közismert „ecserizős” hajlamát mégsem ez, hanem az antik darabok szeretete határozta meg. Úgy érzi, szárnyalóbb fantáziával tud alkotni a régi tárgyakból, mint a napi bútordivat kínálatából. Ezzel együtt ma is előfordul vele, hogy hosszas, hiábavaló „piacozás” után megvesz egy-egy IKEÁ-s bútort, s lássunk csodát: ezek a jól alkalmazkodó darabok a nívós környezetben megnemesednek. Legalább ilyen meglepő érdekesség a műtárgyak mellett a „műtárgy értékű” használati tárgyak jelenléte. Már az étkezőben találunk egy-két ilyet, például az ebédlőgarnitúra székcsaládját. Az asszony erre is az Ecserin bukkant rá, s darabjáért potom háromezer forintot adott. Ám mert a különféle, csúnya kárpittal elrondított támlák nem tetszettek neki, lekapta a betétjüket, és az újak megalkotásához egy művészt, Oláh Mátyást hívott segítségül. Azt kérte tőle, hogy a festő-szobrász művein megjelenő különös rajzolatokat „tegye át” a széktámlákra. Amit ma látunk, azt Oláh Mátyás rajzai alapján a művész fia faragta meg, lévén neki ez a szakmája. Az étkezőt a nappalitól elválasztó szárnyas ajtó szintén szép példája a használati tárgyba oltott művészetnek: Csontos Elek üvegajtójának minden egyes kockája akár vásznon is megjelenhetne. Andrea – mert így hívják háziasszonyunkat – gazdag fantáziájú, merész, nyitott személyiség, aki szívesen, és sikerrel röpteti a képzeletét. Gyerekként és kamaszlányként zenével, festészettel foglalkozott, képzőművészeti albumokat forgatott, s máig is érdekli a művészettörténet. Férjével másfél évtizede közös életük első komolyabb festményét, egy Nagy Gábor képet is ő hozta a házhoz: a férfi harmincadik születésnapjára vette meg. Később egy Dienes Gábor képet vásárolt, s ettől kezdve nem volt megállás: a műalkotások csak gyűltek és gyűltek. De most már nem az ő jóvoltából: a nő csak a szikrát adta a lánghoz. A sors szerencsés egybejátszása ugyanis, hogy férje is bensőséges viszonyban áll ezzel a világgal: már katonaként művészek között töltötte az életét, s az idő nem koptatta el a seregben született cimboraságokat. Sőt, a feleség Szentendrén élő nővére és sógora révén az évek múlásával csak tovább gyarapodott a festő- és szobrászbarátok száma. Idővel aztán a néhány tagot számláló Szoborklub tagjai is lettek, ami azzal járt, hogy mint műpártolók és -gyűjtők a köznapinál kedvezőbb áron juthattak rendkívül jelentős művekhez. Ám néhány mondat erejéig térjünk vissza az eklektikára, aminek, mint látjuk, több arca van, hiszen nemcsak stílusokat, hanem jellegeket is keverhetünk: például a női és a férfi jelleget. Ahogyan itt tette az asszony, aki a berendezés kialakításánál nem csupán saját, igen erős női jellegét vitte be a falak közé, hanem figyelemmel volt férje férfias karakterére is. Így születtek meg a hol megkapóan nőies, hol kifejezetten „legénylakásos” megoldások. Érdekes módon a csillárok és a spotlámpák, a női íróasztal és mögötte a kockás kabátszövettel borított családfői fotel nem konkurálnak egymással, ehelyett észrevétlen „összesimulással” töltik meg és melegítik be a teret. S az egymásra kacsintó és mosolygó bútorokat, kelméket, lámpákat és más tárgyakat a nívós műalkotások sokasága még összetartozóbb egésszé szövi. Valahogy így lesz az eklektikából – harmónia.
