Van egy szomszédnőm a szentendrei hegyoldalban, aki szíve mérhetetlen szeretetét oly nagy hévvel szórja a világba – s ott is főként, bár közel sem kizárólag a növényekre -, hogy az felér egy kisebbfajta teremtéssel.
Évike – a hegynépe mind így hívja, pedig elmúlt már tizenkettő – a fővárosból kerekedett fel a Pismányba, annak is a tetejére, Dunát látni, madarat etetni, Lizi kutyáját bolondul kényeztetni, de legkivált növényt ültetni. Sokat és sokszor. Évike ugyanis belebolondul a tavaszi békaszembe, a szarvacskás árvácskába, a kerti fenyők és rózsák száz fajtájába. Tavaszonként aztán szépen gondozott gyepének és bolondosan buja sziklakertjének egy-egy szigetét rendre kimetszi, a friss jövevények javára csökkentve az aktuális fűarányt. Amely éppen azért „aktuális”, mert folyton csökken.
Nem mintha Évike dúsítani kívánná a növényzetet, ő csak szeret…! A pszichológiai mankót ehhez a „nincs jó helyen” váratlan „felismerése” adja. (Maradjon közöttünk: Évikénél mindig minden jó helyen van.) Így a tavalyi szerelem új helyre lel, és helyét az idei foglalja el, hogy aztán jövőre ő vándoroljon tovább, mint idén a tavalyi. Hát így történik a teremtés. Csak éppen Évikénél a „születik és meghal” örök körforgását a „születik és születik” bájos paradoxonja váltja fel.