Mert bizutos, hogy eljön, s vele az az édes bódulat, amely csak kitüntetett percekben vesz erőt az emberen, s akkor megesik vele, hogy az agyunk átmenetileg felfüggeszti magát, és semmire sem gondol.
Standby-standby zümmögi behunyt szemünk rózsaszín káprázatai mögött a szürkeállomány, amely az imént még a miénk volt, most meg a mámoros méheké, s együtt zsong velük a forró leánderszirmok között. Megmozdulni képtelenség, de miért is tennénk, elvégre a pohár az asztalon messzebb lehet, mint az Orion. De hol van Emanuell?! – riadunk fel hirtelen, s lábunk tövéből napozó gyíkok iramlanak szerteszét. Szerencsére ez csupán egy balga pillanat, szendergésközi kétségbeesés a Nap tüzében, hiszen Emanuelle a miénk, ott ülünk benne, a klasszikus vonalak és a csodás fonadékok kényeztető ölében. S hogy miket álmodik az ember egy ilyen fotelben…
47586-6271-hk80-334-d00003643dde3ff827772.jpg 
