Szegeden él és alkot Török Csongor építész, akinek a közelmúltban elkészült családi otthona kívül-belül a minimalizmus és a Bauhaus remek ötvözete. A házat a kerttel, pontosabban az átriumokkal együtt ő maga tervezte, a kivitelezés pedig családi vállalkozásban zajlott.
– Ezen a saroktelken találtunk rá álmaink megvalósításának helyszínére – mondja Török Csongor. – Csend, meghitt, természet közeli rejtőzés, ahol a kint és a bent egységet alkot. Ezért az utca felé, és nem fordítva, ahogy általában szokás, zárt épülettömeg keretezi a telket. A főbejáraton belépve, a növények kísérte rövid út után, az ajtó mögött is folytatódik a zöld. Balról, métereken keresztül keskeny ablaksáv néz az előkertre, jobbról, az üvegfalú közlekedővel határolt átriumban fa zöldell. Innen két szint magasságú tér következik, amelyből a több irányba induló utakon a lakás valamennyi helyisége célirányosan megközelíthető, a leghívogatóbb a karnyújtásra lévő nappali. Az épületen belüli közlekedést teljesen összehangoltam a szabad ég alatti közlekedő utakkal. Minden önálló egységet (háló- és gyerekszobák, konyha-étkező, háztartási helyiség, olvasósarok) a többitől jól elkülönítve helyeztem el, arra törekedve, hogy az éjszakai egység terei a végeken, a nappali egységek terei pedig a közlekedők mentén legyenek. Ezzel erősítettem a helyiségek használati jellegét, és így biztosítottuk a család minden tagjának a szükséges intimitást.
A két szint magas, központi térben lévő „süllyesztett” nappalink bútorzata az egyedi kialakítású, épített jellegű ülőgarnitúra. A helyiség középpontjában – a tévékészülék helyett – az épített kandalló áll. Innen vezet a súlyos, ám finoman formált, monolit vasbeton lépcső az emeletre, illetve a függőfolyosóra. Az utóbbit L alakba fordítottam, s a nappalival egy légtérben galériaszerű olvasósarkot alakítottam ki, amelyet vasbeton pengefal zár le, ez visszavezeti tekintetünket a földszintre, és újból a lépcsőre – körbe értünk. Talán már ebből is kitűnik a legfőbb célom, hogy a teleknek és a lakásnak is minden pontján más és más kép táruljon elénk. Mindössze két helyiségből, a tévészobából és az olvasósarokból nincs közvetlen rálátás az udvarra, minthogy ezek az elmélyülés terepei.
A nappaliból néhány lépcsőfok vezet a közlekedőre felfűzött ebédlő-konyha terébe, amely a medence előtti teraszra nyílik. Az érkezési irányba, a lépcső és a pengefal mögött is vezet közlekedő, amelyre az első felfűzött egység a tévészoba, utána újabb átrium következik zölddel, majd ismét az ebédlő-konyha terében vagyunk. Az emeleten, az L alakú épület két végébe került egy-egy gyerekszoba, valamint a kazánház, és itt juthatunk ki a tetőre, ahol a ruhaszárító „üzemel”. A gyerekszobákban szeparáltuk a fürdőszobát, és jelzésértékű térosztással a játszó-tanuló részt is leválasztottuk az alvás-öltözködés terétől. A nappaliból, a bejárat közeli átrium mögött vezet közlekedő a hálószobába. Vele egy térben, szintén jelzésszerűen, csak parapetfallal szeparálva helyeztem el a szülői fürdőszobát.
Az épülettömeg kubusos megjelenéséhez a szűzbeton és a fehér falfelületeket tartom a legillendőbbnek, amelyeket natúr faburkolattal fűszereztem, valamint annyi növénnyel, amennyivel csak lehet. A natúr betonfelületek láttán sokan kételkedve kérdezik, hogy otthonos-e az ilyenfajta ház, lakás. Két éve lakjuk, és tapasztalatból „igen”-t mondunk. Úgy vélem, a letisztult, egyszerű tömegek, formák és a kortalan, értékálló anyagok használata azért létjogosult, mert ezek csorbítják legkevésbé a környezetünkben végbemenő események és a megjelenő tárgyak kiteljesedését, azok mind teljesebb megtapasztalását, miközben megszeretjük ezeket a tereket. Mert helyet adnak nekünk és a hozzánk tartozóknak. (Az épületet a Házak&Kertek szeptemberi számában mutatjuk be – a szerk.)