Virágot Laurának

A páratlan ízléssel összerakott lakás tulajdonosnőjét nem kergették ezüstkanállal az intarziás étkezőasztal körül, mégis tud mindent az antik enteriőrök varázsáról.

Nagymamája verandáján, kis hokedliről leste el a művészetet: a színenként válogatott virágokat, az apró csipketerítőket és cserépalátéteket, hogy melyik legyen a másik párja, miként lesz a cérnából fodor-zuhatag, mikor kerül fiókba a tavaszmintás terítő, és hogy milyen színekkel várjuk az ünnepeinket. Fontos dolgok ezek az otthonról kapott pici élménymorzsák, melyek jó esetben aztán a megfelelő irányba vezetik a felnőtt embert, mikor döntéseik előtt állnak tudatlanul – pedig úgy hiszik, annyi mindent megtanultak addigra már.

Mélyen rögzült emlékeinkre bizton számíthatunk üres lakásunkban is, ha épp nem ér rá a lakberendező és a színtanácsadó szakember. Példa rá e csöppnyi panel és vendéglátónk, aki kislányként a nagyitól gyűjtötte be – és azóta sem vesztette el – különleges érzékét a szépre. Eddig rendben is volna a mese, láttunk már ilyet, könnyű, akinek két nagyanyja volt és mindent otthonról toltak alá; bútort, csipkét, jó ízlést. Ám itt a negyediken, Laura lakásában más a rendje a dolgoknak. Ide nem érkezett készen semmi, az örökölt bútor elmaradt, viszont a háziasszony keze nyomát hordozza az utolsó függönyrojt is. A hangulatok itt „kitalálódnak”, majd megszületnek, mint a fürdőszoba tengerparton gyűjtött-szárított csillagai, a házilag készített szappanzsákok, a réten szedett szárazvirág. A bútorokat előbb megálmodják, aztán rátalálnak, mint az ecseriről levadászott, lomokkal teli, szűk ajtókon betuszkolt, szecessziós tálalószekrény. A szép tárgyakat elképzelik, és rövidesen valamiből „létrejönnek”, mint a régiségekből összerakott, keretezett kollázsok, a többféle textilből varrott csipkeszoknyás párnák. Minden darab külön történetet hordoz, amin utólag jólesik nosztalgiázni, de anno megizzasztotta az alkotókat, mint a saját tervezésű konyhaszekrény, melynek ajtaját a megfelelő árnyalatért háromszor kellett átfesteni.

Színházi díszletezők kenték a hálószoba vastagon glettelt, megannyi színből mázolt falait és a sablonnal plafonra festett Bourbon-liliomot, melynek mintáját az ódon ágyterítőről másolták. A háziasszony ötlete után ők ecsetelték avíttasra a rézkarnisokat, csiptetőket is. A házszabály tehát úgy alakul, hogy a dolgok és tárgyak a maguk valójában bekerülnek Laura otthonába, ám onnantól bizarr dolgok történnek velük – kifordításra, lekaparásra, átfűzésre és szétbontásra várnak… Akár a sarki áruházból, akár a Portobello Road-i vásárról valók, itt többé semmi sem az, ami valaha volt, hanem sokkal több lesz annál. A visszakoptatott antik előszobai ülőke valójában egyszerű, natúr lóca, ugyanabból a skandináv márkából, mint az utólag lepácolt könyvespolcok. A fehér kanapé fodrai alatt évtizedes tucat-bútor rejtőzik, huzatának sodronydíszei, paszpóljai több hónapig készültek. A strasbourgi ócskapiacról emigrált lámpa tizenhat órai munkával nyerte el jelenlegi külsejét, és az antikvitásokban lealkudott blondelkeretek is vagy száz évet öregedtek a megfelelő technikával. Talán csak a néhány eredeti antik darab, porcelánok, ezüsttárgyak és szárított rózsák maradtak érintetlenül, és lassítják az idő múlását a modern kockaházban. És az idő valóban megpihen itt Lauránál, a horgolótűk, lassú keresztszemes öltések, házi mandulás sütik társaságában. Azt hiszem, erre mondják: békebeli hangulat…