Az örömteli élethez nélkülözhetetlen, kreativitásban gyökerező „áramlás-élményt”, a flow-t egy dörgicsei parasztház csűrjében találtuk meg, színes akvarellek, tarka selymek és esti táncra készülődő hölgyek közt.
A majd százéves, negyven méter hosszú épület és kertje tavasztól késő őszig alkotótáborok helyszínévé válik. Az óriási tetőtér összes ágya és matraca foglalt ez idő tájt, a gerendákról szivárványszín selymek lógnak alá, az istállóból lett közösségi térben vidám főzésekkel indul és ér véget a nap. Az egykori magtár falát akvarellek borítják, bennük ráismerni a délutáni séták helyszínére, a már az ókorban is lakott szakrális hely, a dörgicsei medence lankáira, apró falvaira, műemlék portáira. A pajta vaskos terméskő falai közt, a stílusosan naturális környezetben pedig az egész napos alkotómunka zajlik. Azaz folyik. Mint a vízbe csöppentett festék, úgy kerekedik ki a ház és a lakói egymást alakító folyama a házigazda, Istenes Emília elbeszélésében, miközben az ő sorsának sodra sem mindennapi…
vizit-1-d0000E1404443237eb05f.jpg Az egykori módosgazda porta – melyhez a gazdasági épületek mellett külön pálinkafőző ház is tartozott – igazán avatott kezekbe került az építész házaspár- tulajdonosok személyében. Az Ybl-díjas Korényi András és felesége, Emília az épület eredeti arculatát megőrizve alakított a belső tereken és a tetőszerkezeten, tette lakhatóvá az elhanyagolt ház megannyi helyiségét. A romos, néhai gazdasági épületrészeket oly módon kapcsolták hozzá az utcafront felőli úrizáló lakóterekhez, hogy ma már a legtermészetesebb módon gyalogolunk végig a rendhagyó épülethosszon, az egymáshoz szervült enteriőrökön. Emília első kiállítása itt, a most már „Istenes Galériának” nevezett pajtában nyílt, mely mindig megújuló képeivel azóta is nyitott kapuval fogadja az erre járókat. A tájfestészet mellett lassan a különleges technikákat igénylő, absztrahált valóságot ábrázolta mandalaképein, festett selymein az építésznő. A statikai számítások, milliméterpontos műszaki rajzok után óriási szabadságot adtak a vízen festés mágikusan kavargó foltjai, a mandalák körkörösen hullámzó, lüktető motívumai és szimbolikája. Egy új belső világba, szinte „táncba vitték” az építészből lett képzőművészt, átvitt és valós értelemben. Majd egy újabb árhullám, egy különös „flow” következett, mely csak önmagáért a felszabadult örömteli cselekvésért született: a tánc. Mára a dörgicsei Kreatív Táborokban és a budapesti Mom Művelődési Központban tartott tánctanításaira nemcsak fiatalok, de szeniorok is járnak szép számmal. Pedig eleinte sokan közülük kétkedve néztek: körtánc? Az meg mire való haszontalanság? Miként történhet, hogy idegen emberek felszabadulva, jó barátként válnak el pár együtt töltött, közösen átfestett, áttáncolt, átbeszélgetett nap után? Ezekre a dolgokra nincs logikus válasz. Mert ez a flow, a nehezen körülírható, ám bárki számára megtapasztalható, belsőnkben rejlő, közös, rejtett tartalék.
