Amikor az egyetemen a hallgatóimnak magyarázom az úgynevezett formastruktúrákat, a terítést szoktam mindennapi példaként felhozni. Ugyanis az asztal megterítésekor különböző formákat teszünk egymás mellé, melyek egymás hatását erősítve, újfajta életre kelnek – új vizuális minőség keletkezik.
42129-142-748-s-d0000279812a79766d3d6.jpg
Terítéskor először feltesszük az abroszt, majd a tányérokat, evőeszközöket, szalvétát, poharakat, s a kép egyre bonyolultabbá válik. Akinek jó ízlése van, nem elégszik meg a puszta felrakással, hanem elkezd “komponálni”, például olyasféle gondolatok mentén, mint: ide még hiányzik valami, talán egy csokor virág, vagy netán gyertyatartó, mi lenne, ha a szalvéta térformába lenne kötve, milyen üvegben mutat a legjobban a bor? – és így tovább. Ami a gondos terítés eredményeként létrejön, az tervezői szaknyelven mondva formastruktúra, mivel a terítékek egymással kapcsolatba kerülve többet mutatnak, a létrejövő együttes vizuálisan mutatósabb, mint a darabok külön-külön, önmagukban. Tudják ezt a háziasszonyok, anélkül, hogy a formastruktúrákkal különösebben foglalkoznának, mert aki szereti a szépet és szívvel teszi a dolgát, az óhatatlanul létrehozza az ünnepi terítésben a szépséget. Persze, a dolgot lehet fokozni. Lehet egészen kifinomult terítéskultúrát megvalósítani, mint láthatjuk a Piero Fornasetti által tervezett asztalneműből összeállított terítéken. Fornasetti a Rosenthal cég számára készítette az étkészletet, s fontosnak találta, hogy munkáját “formastruktúraként” is bemutassa, a képen látható módon. Mi ebben a terítésben a szép, a tanulni való? Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a reneszánszkori firenzei építészet motívumainak megjelenése a porcelán tárgyakon remek ötlet, nemcsak azért, mert nincs ilyen minta a piacon, hanem mert nagyon szép. Az építészeti architektúrák motívumai, az ablakok, ajtók, falak egyáltalán nem tűnnek idegennek, sőt, nagyon is természetesen ölelik körül az edényeket. (Fornasetti jó tervező volt, sajnos, fiatalon meghalt.) Remek ötlet továbbá, hogy a motívum a abroszon is megjelenik, a terítő mérete azonban kisebb, a fehér damaszton átlósan helyezték el. Ha az egész asztalt beborítaná, túlságosan mozgalmas lenne a látvány, tehát a mintázatban a kevesebb a több. A szalvéták fehérek, ugyanis ha a Fornasetti-mintával készültek volna, nem lehetne észrevenni az asztalon az eltérő funkciójú textilt. Az ünnepi terítésre utalnak az aranyozott szélű, csiszolt üvegkristály poharak, eltérő formájukkal jelezvén, itt többféle borral fognak kínálni. Az evőeszközök és a fémtárgyak ezüst színűek, a gyertya és a virág fehér. Látjuk, a teríték nem túl színes, nem tarka, a porcelán és a terítő mintáinak pazar bősége nem engedi meg a túl sok szín alkalmazását. Így működik terítéskor a jó ízlés, amikor a különnemű dolgokból egyszerre valami szerves egész jön létre, olyasmi, amiben gyönyörködni lehet. Amit itt a képen látunk, még nem befejezett. Az igazi gyönyörűséget a szépen dekorált ételek tálalása hozza majd, amit követ a kóstolás, ízlelés – amikor terítékkel, étellel és itallal, meghittséggel ünnepeljük az alkalmat és önmagunkat. Lissák György
