A bécsi barokktól a szocreál retróig terjed a gyűjtemény, melynek minden darabja szorosan összefonódott az örökifjú tulajdonos életével. Mint ahogy a történelmi fürdováros sem volna igazi e romantikus villa és antikvitás nélkül.
Balatonfüreden átutazva sosem mulasztom el, hogy az idősebb helyi lakók által csak „Svájci Villának” emlegetett századfordulós épületet és életvidám tulajdonosát meg ne látogassam.
Mert Margó – a szorosan hozzá tartozó hatalmas antiktárgy gyűjteményével, a múzeumi termeket megszégyenítő szobáival, végtelen energiáival és bölcsességével – ritka jelenség. Eredeti szecessziós és art deco bútoraiból, tárgyritkaságaiból a Városi Múzeumot és a Jókai-villát is gazdagítja néhány darab, de apróbb kincseket már jelképes összegért is találni az alagsori boltocskájában, ahova hétköznap és piros betűs ünnepeken bármikor becsengethetünk: a makulátlan külsejű háziasszony széles mosollyal és Babával, a méretes ebbel a kapuban terem.
Vendégei közé műgyűjtők, muzeológusok, kastélytulajdonosok is tartoznak, de a kíváncsi turisták kedvéért is feláll a vasárnapi ebéd vagy a számítógép mellől. Sokoldalú műintézmény ő, ahogy a saját otthona is különleges darab a jellegzetes reformkori nyaralóépületek között: faragott tornácával és homlokzatdíszeivel, a folyondárokkal és vadszőlőindákkal borított oszlopaival, ligetes kertjével és mohás szökőkútjával a boldog békeidők hangulatát idézi.
Amikor a villa helyén még csak egy présház állt, itt körben hatalmas szőlőbirtokok terültek el, le egészen a Balaton partjáig. A múlt század fordulóján erre a pincerészre épült fel a ház, mely mára talán már az enyészeté lenne, ha még idejében – és vendéglátónk személyében – egy hozzáértő építész kezébe nem kerül…
Akkoriban, a nyolcvanas évek végén Margó is az alagsori bolt törzsvevője volt, aki éveken át gyakorta benézett a parányi üzletbe, megszakítva a rokonokhoz vezető balatoni utazást. A már alaposan elhanyagolt, de még lelakottan is gyönyörű ház látványa őszinte lelkesedéssel töltötte el, benne a sok régiség a saját gyermekkora emlékeit idézte: festőművész édesapja, Benedek Péter szellemi hagyatékát, akinek 1928-as kiállítását maga József főherceg nyitotta meg Bécsben. A művészeteket kedvelő édesanyja alakját, aki rajzaival, maga készítette babáival naponta elbűvölte gyermekeit. Az antik tárgyakkal díszített családi otthonukat, mely a háborúk, árvizek és a nélkülözések alatt is meleg fészek maradt, inspirálva őt művészettörténeti és építészi tanulmányaira… Ezért amikor a bolt akkori bérlője felajánlotta számára az antikvitás tulajdonát – messzi otthona, építészkarriere és a család kezdeti tiltakozása ellenére – szinte azonnal igent mondott a lehetőségre.
A sorsfordító döntést az azóta eltelt évtizedekben egyszer sem bánta meg, hisz a következő évben „véletlenül” az egész házat is módjában állt megvásárolni és nagy műgonddal renoválni, családja számára kibővíteni. Így a három szűkös helyiségből, konyhának és fürdőszobának alig nevezhető lyukakból évek alatt kényelmes, élhető, tágas enteriőrök váltak.
A homlokzati farészek, a külső és belső burkolatok megőrzésével a majd duplájára növelt alapterület az épület külső arculatán mit sem változtatott. S bár a füredi mészkő falakkal, a tetőszerkezet eredeti gerendáival és a stukatúros mennyezettel megszenvedett a családi tervezőgárda, de a korhű végeredmény feledtetni látszik a nehézségeket. Időközben az agrármérnöknek tanult fiút, Andrást is megfertőzte az antik bútorok iránti szenvedély. (Ő még 2008-ban szerepelt a Vizitkártya rovat „Hat gyerek, hét ló és a szecesszió” című cikkében.
Az egybenyitható napfényes szobák kis szalonokként működnek, bennük dolgozó- és vendégszoba is helyet kapott. Szépséges bútoraik, nagy időket megélt tárgyaik mindegyikéhez Margó személyes történetei fűződnek. Egyesek még a családi otthonból, mások a legkülönbözőbb helyekről, többnyire elhanyagolt állapotban kerültek a házba. Ahogy a legbecsesebb darab, Margó néni kamaszkori szerelme, Károly is magától sétált be a kertkapun mint átutazó vásárló. Azóta, hat éve nincs is kedve hazamenni a szép füredi portáról, sőt néhanapján ő nyit ajtót az ebédidőben csengető vevőknek. Akárkinek, aki arrafelé jár…
