Érdekességek és történetek a 20. század lakberendezésének világából: Madarász Magdolna, a Forma Boutique tulajdonosa mesél a múlt század különlegességeiről egy-egy példával illusztrálva – ezúttal erről a térelválasztóként is funkcionáló virágtartóról.
A vas felhasználása régi történet, egészen az ősi Egyiptomig nyúlik vissza. Itt, a Kheops-piramisnál találták a legrégebbi vas szerszámokat, melyek i. e. 3400 körül készültek. Európában i. e. 8. században honosodott meg a vas feldolgozása. Ekkor szeles domboldalba épített bucakemencében, faszénen izzították a vasércet, majd kovácsolással alakították. Később a kemencéket belülről agyaggal tapasztották ki, majd a kézi befújást vízhajtással fokozták. Ezeket a végül hatalmasra nőtt bucakemencéket az 1700-as évekig használták.
Az ekkor felszaporodó fegyveres konfliktusok a vasgyártás fellendülését eredményezték, s a kibontakozó ipari forradalom drámai változást jelentett a vasiparban is. Elterjed az öntöttvas, mely a technológia fejlődésének köszönhetően már szinte bármely formát ölthetett. És itt, ezen a ponton, a 19. század végén a vas, amely eddig alantas anyagként a láda pántjáig, esetleg egy csodás zárig vagy ékes fegyverig juthatott, immár teljes értékű bútorként elindult hódító útján, és első lépcsőként meghódította a kertet, majd a teraszt, s a 20. század fordulójára bejutott a télikertbe.
Pazar historizáló, neobarokk és neoklasszicista cikornya jelent meg vasban, főként a parkbéli légyottokat idéző romantika szimbólumaként. A századforduló új látásmódja teret engedett a vas szélesebb körű iparművészeti felhasználásának, és bár az art déco és a Bauhaus inkább a fényes krómozott felületeket részesítette előnyben, a második világháború utáni modernista lakberendezés keblére ölelte az immár bármely formájában hozzáférhető vasat.
Az időszak stilizáló megfogalmazása kedvezett a vas művészeti felhasználásának is, s a fémmel foglalkozó iparművészek egyre nagyobb gyakorisággal használták. A vas bejutott a lakásba, teljes jogú, sőt népszerű alapanyagává vált a könnyed, légies, letisztult kisbútoroknak és lakáskiegészítőknek. Létjogosultságát az egyre kisebb méretű vagy házgyári lakások, a rendkívül széleskörű felhasználhatóság és a remek ár-érték arány tették megalapozottá.
A hatvanas évek végére a festett, vékony, edzett vasrúdból készült bútorok és kiegészítők elengedhetetlen részei lettek a korszak lakberendezésének. Telefonasztal, újságtartó, könnyed vas vázas tányér szék, polc, falikép, állólámpa, és virágtartók sokasága készült mindenféle formában és kivitelben, csavart, négyzet vagy henger profillal.
Jellegzetes példa a képen látható virágtartó térelválasztó, mely hengerelt vasrúdból készült, sakktáblaszerűen elhelyezett sugaras díszei nád alapanyagúak. Az üres négyszögek virágcserép tartó körökkel vannak ellátva, így téve extra dekoratívvá az ideiglenes falat.
Vas és nád. Mintha ez a társadalmilag rendkívül bonyolult időszak tárgyaival pont az egyszerűséget kereste volna, s a praktikus, látványos letisztultság évtizedek óta tanult tudománya, ötvöződve az egyszerű anyaghasználattal, a ’60-as évekre fekete vascsíkká zsugorodott volna. Ha úgy nézzük, ez a tárgy a minden az egyben, valamiféle modernista, szocialista, és természetközeli filozófiai anomália, vagy egyszerűen a legdekoratívabb virágtartó, amit valaha láttam.